Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 8300

adele_cJó ideje tartja magát a mondás a zenei biznisz berkeiben, miszerint egyedül Adele szükséges ahhoz, hogy az iparág pozitív mérleggel zárja az üzleti évet. Bármennyire is tréfásan hangzik, a rohamosan hanyatló eladások korában valóban így áll a helyzet. Amikor a brit énekesnő előrukkol valamivel, a fizikai hanghordozókkal foglalkozó kereskedők gyerekei már tudják, hogy biztosan lesz új cipő meg új játék a fa alatt karácsonykor.

Adele új albuma ezúttal is hisztérikus eladásokat produkált, már az első napokban megdöntött minden létező rekordot. Mindezt egy olyan korban, amikor a hallgatóság simán megtehetné, hogy fizetés nélkül elvegye, ellopja az anyag digitális kópiáját. De nem, Adele korongjáért mindenki fejvesztve rohan a boltba. Anélkül, hogy nagyon belemennék a statisztikákba, a lemezből két nap leforgása alatt 1,9 millió kelt el Amerikában, az első hetet követően pedig 3,38 millió felvásárolt példánnyal állt a listák tetején. Döbbenetes számok, és akkor még nem szóltam arról a 800 ezer korongról, ami a november 20-ával kezdődő hét napban talált gazdára a ködös Albionban. Ilyen elsöprő intenzitású eladásokat még soha senki – értsd: soha, senki! - nem volt képes produkálni a könnyűzene egyetemes történetében. Ki ez a nő, és hogyan tudja mindezt elérni 2015-ben?

megjelenés:
2015
kiadó:
XL
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

Költői a kérdés, valószínűleg ő maga sem tudja a választ. A popvilág azelőtt is rendelkezett jó torkú, jó fazonú, jól kitalált, sikert sikerre halmozó énekesnőkkel, ehhez fogható, sztratoszférikus magasságokba azonban egyik sem jutott. Belegondolni is nehéz, hogy ez a még bőven felfelé ívelő pálya vajon mikor éri el csúcsát, és mi lesz később, ha már most szinte Beatles-méretű a kultusz körülötte... Mindenesetre lenyűgöző, ahogy Adele valóságossága fejbe vágja a 21. század információtúltengéses, minden mellett elrohanó fogyasztóit, simán szociológiai tanulmány alapjául szolgálhatna a jelenség. Itt ez a nő, aki botrány- és bulvár-mentes életet él, nincs különösebb imázsa, ráadásul nem csinál ügyet a súlyfeleslegéből sem, az emberek pedig megvesznek érte – ennek ellenére, vagy talán éppen ezért.

De lehet, hogy azért, mert a világból rég kikoptak az igazi bálványok, ikonok, dívák, akiket a háziasszonytól és a művelt jazzistától a rockerig mindenki feltétel nélkül imádhat. Szóval elképzelhető, hogy a világ érett meg ismét arra, hogy valakit a keblére öleljen. A világnak van szüksége Adkins kisasszonyra, ez ilyen egyszerű. Egyfelől biztos, hogy Adele jó időben van jó helyen, de azt sem ildomos elfelejteni, hogy ez a még mindig csak 27 éves, ám dalaiban a negyvenesek érettségét közvetítő nő istenadta tehetség birtokában van. Ilyen hangi adottságokkal és stílussal minden generációban csak egy rendelkezik. Teljességgel egyedülállóak azok a szivárvány összes színében pompázó árnyalatok és textúrák, amiket a torka rejt. Persze mindez semmit sem érne, ha nem írna gyilkos dalokat a mindent meghatározó, színarany hangszálak köré. Adele legnagyobb ereje pontosan ebben rejlik: mindenkori szerzőtársaival lépésről-lépésre halad előre, fokozatosan érlelve lelke gyümölcseit, melyekből pont annyit facsar ki, amennyi szükséges az elixírhez, se többet, se kevesebbet. Roppant okos módon felépített, felkavaróan mély szerzeményeivel gondosan elkerüli a szórakoztatóipari termékké válás csapdáját, még akkor is, ha paradox módon az egész földgolyó ekként kezeli az Adele márkanevet, komoly tartalom ide vagy oda. Pedig ez a brand már rég nem azt jelenti, amit öt évvel ezelőtt, a művésznő ugyanis jelentősen megváltozott. Ahogy a 25 matematikailag több a 21-nél, ugyanolyan mértékű a differencia metaforikus jelentősége a két anyag között. Adele felnőtt, anya lett, eme élettapasztalatok pedig kiforrottságban, letisztultságban, és bölcsességben realizálódtak. Mindez persze azzal járt, hogy az érettség oltárán feláldozta korábbi nyersebb, rebellisebb önmagát, elveszítve azt a déliesen füstös blues-tónust és a szintén jelentékeny folk-hatást, ami az előző alkotásait áthatotta.

Kommerszebb a 25, mint a 21 és a 19? Zeneileg abszolút, érzelmileg és szövegvilágát tekintve nem hinném. Korszerűbb, finomabb hangszerelésű, strukturáltabb, egyszóval populárisabb, de minden hangját elhiszem, mert súlya van a mondanivalójának. Simán letaglóz, ahogy 2:04-nél Adele rezignált hangon felteszi a „how are you" kérdést, de ugyanígy eszem ágában sincs kételkedni a klasszikus módon felépített, és a Led Zeppelin Stairway To Heaven-jét állandóan felidéző Million Years Ago „I miss my friends, I miss my mother" sorának valóságtartalmában sem. Az elemi erejű, és a lemezt tökéletesen reprezentáló, katartikus Hello dallal kezdődő anyag számomra az Oscar-díjas Skyfall nóta logikus következménye, egy lassan hömpölygő balladákból összefogott bokréta, ugyanakkor van annyira színes és experimentális, hogy egyetlen percre se váljék unalmassá. A 21 földközeli, minimál-hangszerelései átadták a helyüket egy modernebb, kvázi urbánusabb megközelítésnek. Sűrű billentyűs és vonós közegekbe helyezett dalok uralják a lemezt, az akusztikus gitár szinte csak az említett Million Years Ago témájában és a Max Martinnal közösen írt Send My Love To Your New Lover-ben tud dominálni. Utóbbi nyolcvanas éveket idéző, egzotikus hangulatú szerzemény azzal a jól érzékelhető, felszabadult cinizmusával és csajos kikacsintásával egyébként kissé kilóg az alapvetően kesernyés ízű, borús albumról. A tempósabb Water Under The Bridge a másik ehhez hasonlatos, mondhatni könnyedebb téma, melynél a hangszerelés is pont azt a korszakot idézi, amiben Tina Turner és Phil Collins voltak a menők.

Adele soul-vénája az All I Ask perceiben domborodik ki, de itt is csak higgadtságot lehet tetten érni, hálistennek nincsenek hajmeresztően túlhajlított frázisok. A finom gospel-alapra építkező, majd modern hangzásúvá váló River Lea az egyik legkülönlegesebb tétel a korongon, mesterien fuzionálja az autentikát a mai törekvésekkel, mégpedig olyan énekdallamok szárnyain, amiket az életben nem felejt el az ember. Megdöbbentően erős az ének a teljes anyagon, a verzék szinte refrénekkel érnek fel. Adele lubickol a szerepében, de sosem játssza túl azt, pont ezért annyira ellenállhatatlan. Érdemes meghallgatni, miket művel a kísérletezős I Miss You feszült momentumai közben, vagy az olyan zongorás remekművekben, mint a Love In The Dark és a Remedy. Elképesztő az a hiperérzékenység, ahogy énekel a nő, a legapróbb nüanszoknak is akkora a jelentősége a témáiban, mint magának Adkins kisasszonynak a jelenlegi könnyűzenei színtéren.

Adele továbbra is a saját útját járja, drámai erejű visszatérésének pedig nagy valószínűséggel komoly utórengései lesznek a zeneiparban. A 25 ugyanis egy újabb mérföldkő, egy etalon, a popzene éppen hatályossá vált új szabványrendszere, amihez igazodni kell. Feltétel nélkül rajongok a lemezért.