Ez az egész Aebsence-sztori egy kurva nagy hiányérzet, ha engem kérdezel, és fura módon ez az érzés akkor a legerősebb, amikor végre új dalok kerülnek ki a tetszhalottnak tűnő műhelyből. Bő húsz éve húzza már az igát a zenekar (ebben a felállásukban éppen tavaly „ünnepelték" két évtizedes jubileumukat), újabban olyan mértékű hallgatásba burkolózva, hogy egy-egy felőlük érkező hír kapcsán az ember önkéntelenül is felteszi a kérdést: ők még léteznek egyáltalán? Nos, utóbbi kérdésre én sem mernék egyértelmű igennel felelni, ami tény, hogy itt van a harmadik lemez, újfent szerzői kiadásban, sőt, az ...is dead óta már fizikai kiadványban sem különösebben reménykedünk (dehogynem), egy tragédiát követően újjászerveződve, de hellyel-közzel ugyanazzal a fizimiskával, amivel még az előző évszázadban, az Old demó képében ránk köszöntek.

Sejthető, hogy nem dobosuk 2014-es, tragikus elvesztése az alapvető oka ennek az ütemvesztésnek, Budai Péterék alól valahol az előző évtized végén csúszott ki a szilárd talaj, azóta pedig – látszatra legalábbis – nem erőltetnek semmit, nem harcolnak az elemekkel, de rendre nekifutnak azért egy-egy újabb hegy megmászásának, ami esetükben a lemezfelvételi sessionöket jelenti. Ennél persze belülről nyilván lényegesen összetettebb és árnyaltabb a kép, de nekünk szerencsére csak a már emlegetett hiányérzet tüneti kezelésével és az új szerzeményekkel kell törődnünk, és egy kicsit újra hinnünk abban, hogy hátha majd most végre megmozdul valami a banda körül. Ha már egyszer megértük, hogy Axl Rose és Slash újra egy színpadon zenél, akkor ennek is érdemes megadni az esélyt, hiszen egyvalami nem változott az elmúlt húsz évben: az Aebsence még mindig a legeredetibb módon fogalmazó zenekarok egyike a színtéren.

Hogy melyik is ez a színtér, létezik-e egyáltalán ilyesmi a gödöllői hősök esetében, az képezte már a múltban is vita tárgyát, és (szerencsére) ma sincs rá minden tekintetben kielégítő válasz. Ha hívószónak a grunge-ot és a népzenét tekintjük, akkor igazából már azt sem értem, hol jövök én a képbe, hiszen az ilyen címkékkel ellátott munkák inkább csak eltaszítanak maguktól, az Aebsence esetében mégis kezdettől fogva a vonzást érzem. Eleve szimpatikus volt, hogy lényegüket az autentikus népi hangszerek (egyébként különösebben sosem hangsúlyozott) elhagyását követően is át tudták menteni az újkori produkciókba, és csak a süket nem hallja, hogy Budai Péter szövegei ma is a népdalokra rezonálnak. A fejlődés ívét szerintem úgy lehetne megfogni, hogy letisztult, lecsontozódott az eredeti koncepció, ráadásul az utóbb már csak alkalmi angol helyét teljes egészében a magyar nyelv vette át.

Az új lemez, a maga mindösszesen nyolc tételével pedig az első belehallgatástól kezdve hibátlanul működik dalonként és egyben is, ott vannak azok a trükkös ritmusképletek, Perneczky András felhőbe burkolózó gitártémái, amire szabadon tud építkezni ez a 21. századi búfelejtő, hiszen a sírva vigadás egyértelmű sajátja ennek a muzsikának. Az új dobos, Karner Gábor talán sarkosabban üt, és játékát előbbre is vették annál, mint amit én szeretek, de ezek már ízlésbeli kérdések. Ahogy azt a főszereplők elmondták, egy polírozatlan, próbatermi hangzású felvétel rögzítése volt a cél, és az itt kiválóan meg is valósult. Még a záró, Polgár Balázs emlékének ajánlott, katartikus hatású Az Úristen egyszer...-t sem szívesen emeltem ki a többi közül, annyira egyben van az egész. Péter elképesztő dallamai és bravúros szövegei pedig úgy uralják ezt a maga keserűségében is pozitív összképet, hogy az ember tényleg csak a szavakat keresi.

Nagyon drukkolok, hogy ez a lendület most minél tovább kitartson. Ahogy a borítón szereplő főnixek láttatják, „ne sírjatok, nem haltunk meg, fújjuk még egy darabig..."