Nem siette el ezt a lemezt a német Ahab legénysége, de azt kell mondanom, hogy a végeredmény abszolút megérte a nyolcéves várakozást. A The Coral Tombs kétségtelenül az eddigi legváltozatosabb és leggrandiózusabb album a tengermániákus német doom/death/prog/akármilyen mesterektől, és méltán tarthat számot bárki érdeklődésére, aki nem sajnálja rászánni az időt. Meg persze nem riad meg tőle, mert a lemez kifejezetten nehéz falat. Ellenben bőven meghálálja a törődést.

Az Ahabot néha funeral doomként szokás emlegetni, de ez az erőltetett skatulya szerintem korábban sem fedte náluk a lényeget, ennél a Jules Verne klasszikus Utazás a tenger alatt című regénye által ihletett konceptalbumnál meg aztán főleg félrevinné a várakozásokat. Hogy mást ne mondjak, mindjárt a nyitó Prof. Arronax' Descent Into The Vast Oceansben többszörösen is szétfeszítik ezeket a kereteket. A nyolcperces monstrum mindjárt olyan blackes felhangokkal gazdagon meghintett, csépelős-szaggató-hisztérikus bevezetővel startol, amilyet korábban még nem hallhattunk tőlük, majd a csodálatosan finom, eleinte lírai jellegű, aztán fokozatosan besúlyosodó, nagyívű dallamokkal operáló folytatás szó szerint elvarázsol és magába szippant. Utána pedig olyan utazásra visz a csapat ebben a 66 percben, amit garantáltan nem felejtesz el többet.

Minden részletében aprólékosan kidolgozott a zene, és Daniel Drostéék még a teljesen antikommersz megközelítés mellett is fogós dallamokkal, ragadós riffekkel zsúfolták tele a The Coral Tombsot, ám az anyag elsődleges vonzerejét mégis szavakkal nehezen leírható, monumentális atmoszférája jelenti. Iszonyatos őserő fűti ezt a filmszerűen grandiózus, már megszólalásában is nehezen átfogható, a hallgatót összezsugorító művet, tényleg párját ritkítja az ilyesmi. A tengermélyi tematika mindig is speciális bukét kölcsönzött ennek a csapatnak, ez, ha lehet, a Nemo kapitányos vonallal minden eddiginél jelentőségteljesebbé vált, szó szerint megelevenedik a hallgató körül az óceánfenék ki tudja, milyen bizarr lényekkel teli, idegen, sötét és jéghideg világa. Úgy is mondhatom, hogy a sztori talán Verne, a hangulat azonban összességében inkább Lovecraft... És ha egyszer megérintett, nem nagyon lehet szabadulni a lemez bűvköréből.

Az Ahab persze továbbra sem lesz mindenki zenéje: ez a kifejtős, lassan építkező, fokozatosan a bőr alá szivárgó muzsika a maga valójában túl extrém ahhoz, hogy valaha is kitörjenek vele az underground undergroundjából. Nekem ugyanakkor határozottan tetszik, hogy a maguk keretei között egyértelműen igyekeztek foghatóvá tenni az adást. Droste minden korábbinál többet énekel a dalokban, ráadásul minden korábbinál magasabb színvonalon, és így a pokol – vagy esetünkben inkább a Mariana-árok – legmélyéről feltörő hörgések is még hatásosabbak. Amit a vérfagyasztó death/doom-riffeléssel operáló Colossus Of The Liquid Gravesben, a végtelen, nem evilági idegenséget árasztó Mobilis In Mobiliben, a pusztítás mellett csúcsminőségű dallamokkal dolgozó The Sea As A Desertben, a leghosszabb, tizenkét perc fölé kúszó Ægri Somniában véghez visznek, arra tényleg nehéz szavakat találni. Ráadásul a lassan, fennkölten hömpölygő szerzeményekben elképesztő mennyiségű finomság rejlik, és nemcsak krakenméretű riffekre, szívszaggatóan melankolikus belassulásokra, Christian Hector remek szólóira, fájdalmasan zokogó gitárdíszítéseire gondolok, hanem például a gyönyörűen kidolgozott dob- és basszusfutamokra is. Nem túlzok, Cornelius Althammer és Stephan Wandernoth ritmusszekciójának teljesítménye miatt már önmagában megéri meghallgatni a lemezt, annyira jókat játszanak végig.

Nem tagadom, engem teljesen lenyűgözött ezzel az anyaggal a német négyesfogat, olyannyira, hogy nem is érezném reálisnak tízesnél kevesebbel honorálni ezt a lemezt. Óriási mestermunka a The Coral Tombs, amit csak egy szűk réteg fog értékelni – ők viszont garantáltan évek múlva is emlegetik majd.