A grunge egykori nagy hősei közül hozzám mindig az Alice In Chains állt a legközelebb, annak ellenére, hogy egy időben megrögzött soundgardenista voltam, az akkori társaság egyensúlyának megőrzése miatt. Aztán a 'garden elkúszott mellőlem, az AIC-től meg minden lemez favorit – bár tény, hogy ugye nincs belőlük túl sok. És ebből a kevésből is három már „új korszakos". Előre leszögezem, hogy nagyon, sőt, NAGYON szeretem a William DuVall-lal készült albumokat. Jó ideig morzsolgattam magamban, hogy mi az, ami ennyire megfogott 2009-ben a Black Gives Way To Blue-ban, aztán jött a hirtelen megvilágosodás: azon kívül, hogy ízig-vérig Alice In Chains a zene, a hangulata (mondhatnám azt is, hogy kisugárzása, mert pontosan illik ez a jelző is rá) pozitív és életigenlő, a korábbi korszak(nak megfelelő) depresszív atmoszféra helyett. Mondhatnám azt is, hogy ez az AIC v2.0, egy továbbfejlesztett verzió, ami jobban is esik mostanában, mert én sem szeretek már depresszíven merengeni az élet nagy dolgain úgy, mint a '90-es években.

Lehet, merészség azt kijelenteni, hogy a DuVall-féle lemezek közül ez az új a legtartalmasabb, legjobb, legmélyebb, leginkább magával ragadó – ki-ki ízlése szerint alkalmazza a jelzőket, és biztos, hogy egy év múlva újra meg fogom vizsgálni ezt a kérdést, de jelenleg annyira közel érzem magamhoz ezeket a dalokat, mint mondjuk egy minden idők best of AIC válogatását. Mindenesetre a valóban túlzó jelzőket mellőzve főhajtás illeti Jerry Cantrellt, hogy ilyen mélyre engedett bennünket a saját legbenső intim szférájába – a lelkébe –, amihez elég csak beleolvasni pár dalszövegbe.

Noha ízig-vérig Alice In Chains a zene, néhány „apróságot" tekintve, amelyek a lemez fő csapásvonalát is megadják, azt mondanám, hogy ez összességében több. De minél több? A soknál több? Úgy érzékeltetném, hogy más, rájuk korábban nem jellemző ízeket is megvillantanak, ez pedig magasabbra helyezi ezeket a dalokat. (És megint, minél magasabbra? Mi a magasság mércéje egyáltalán?...) Talán akképp tudnám körülírni, hogy ha egy útvesztőben bolyongsz, és kétfelé ágazik az út, de mindkét út végül a célhoz vezet, csak másképp, nos, ilyen ez a lemez. De ködös körülírások helyett konkrétumokkal alátámasztva azt mondom, hogy a Maybe sokvokálos, minden eddiginél lazább hangulatú pár perce mást mutat – noha a szöveg pont a lazaság ellenkezőjét sugallja, mégis optimistának érzem a végkicsengést, egyfajta vállat megvonós, továbblépős gondolattal pontot téve a végére. A Never Fade már-már hardrockos riffelése, groove-ja és azonnal fülbetapadó refrénje is új vizekre evez, és a Rainier Fog középrészénél a leállós, lebegős részt, majd az abból kivezető, háttérben megbúvó riffet és énekdallamot sem mondanám bevált fogásnak.

William Duvall a So Far Under képében egy teljesen saját szerzeményt is a lemezen tudhat, és ha nem néztem volna utána, nem mondom meg, hogy nem Cantrell-dal, főleg, hogy annyira régies ízű bizonyos pillanataiban, ami még lidércesebbé varázsolja. Persze mindezek mellett klasszikusabb hangulatú számokra is ráakadhattok, mint a Red Giant vagy a nyugtalanító, tüskés jégvermet megidéző Drone, amelyben maga Chris DeGarmo (egykori Queensryche, Seattle...) játszotta fel az akusztikus részeket. Ide sorolnám a líraibb hangulatú Fly-t, meg a lebegős-sejtelmes Deaf Ears Blind Eyes is akadály nélkül hozza a '90-es évek világát, a hullámozva vánszorgó, kellemetlenül sikerült tripet megzenésítő So Far Underrel együtt. A záró, hét perce feletti All I Am pedig a zenekar olyan mérföldköve, amit talán még sosem csináltak, ennyire végtelenül szívbemarkoló módon reménytelen, végtelenbe nyúló dalt talán sosem írtak, főleg tőlük ennyire szokatlan zenei eszköztárral. Egyszerre okoz konstans libabőrt, és végtelenül összetörtnek érzed is majd magad, ha hallgatod. A gitárszólókat külön ki kell emelnem, mindenhol csodálatosak, káprázatos Jerry Cantrell játéka, valahogy most mintha újraértelmezte volna önmagát, és mindent, ami benne, meg az ujjaiban, a szívében rejtőzött. Mindegy, hogy csak pár hangot fog le, vagy egy hosszabb témába bonyolódik bele, minden gitárszóló különálló, tükörfényesre csiszolt gyöngyszem, amely kisimogatja a gyűrődéseket a lelkünkből.

És akkor meg is követem magam rögtön, hogy miért rokonszenves az újkori pozitív Alice In Chains, hiszen a Rainier Fog ugyan nem depresszív, de bizonyos pontjain végtelenül szomorú. És ez ebben a formában mélyebbre mar, mint bármi más. Élőben az életigenlést hozzák, legalábbis amikor koncerten találkoztunk (2009 és 2018), ezt mutatták nekem, és ugyan ez a két alkalom elképesztően kevés, de igyekszem bővíteni a közös randevúkat, addig is innen üzenem egy esetleges legközelebbi találkozás bevezetéséhez: Hello, Jerry!...