Ha valakiktől nem vártam konceptlemezt, hát az Amon Amarth volt az, de szerencsére mindig érik kellemes meglepetések az embert. Johan Heggék a legutóbbi Deceiver Of The Gods albummal eleve végrehajtottak magukon egy kisebb rendszerfrissítést, ami jól is jött a pillanatnyi megtorpanást hozó Surtur Rising után. Ha pedig így belemelegedtek a saját szintjükön kísérletezősebb vonalba, tovább is mentek a legutóbb megkezdett ösvényen. Az csak az érme egyik oldala, hogy az új lemez egy – naná – vikinges sztorit mesél el: a végeredmény ezzel együtt is a banda eddigi legdallamosabb, legváltozatosabb albuma lett.

Mindez persze relatív, és szándékosan nem azt írtam, hogy „legdalközpontúbb", ezt ugyanis elég könnyen félre lehetne érteni: az Amon Amarth valójában mindig is dalközpontú volt, és fokozatosan, lemezről lemezre csiszolták egyre áramvonalasabbra azt a stílust, ami csakis az övék. Keveseknek sikerül annyira organikusan és görcsmentesen az ilyesmi, mint nekik: senki sem vádolhatja őket bármiféle kimatekozott idomulással, erőltetett dallamosodással, potenciálisan mégis sokkal szélesebb réteghez szólnak az utóbbi néhány anyaggal, mint a korai cuccokkal. A Jomsviking pedig egy leheletnyivel még közönségetetőbb, még slágeresebb, mint a Deceiver Of The Gods, pedig én már akkor is azt hittem, hogy ilyen keretek között lehetetlen a továbblépés radikálisabb váltás nélkül. Nos, tévedtem.

Abban mára semmi meglepő nincs, hogy egy Amon Amarth-lemez tele van kerekre formált, elsőre az agyba ragadó gitárdallamokkal, riffekkel, kórusokkal. Ez most sincs másképp, sőt, a banda ezen oldala fényesebben tündököl, mint valaha, itt-ott már-már tényleg szinte nevetségesen slágeres a lemez, és mindezt továbbra is úgy abszolválták, hogy a jeges, nordikus brutalitás is megmaradt, és Hegg mester sem énekel tisztán egyetlen hangot sem. A nyitó, egy már-már szinte rockos dinamikájú kiállást is hozó First Kill, a priestes kezdésű, de vicsorgó-vérivó középtempós zúzdát is hozó On A Sea Of Blood, a csordavokálos refrénű One Against All vagy különösen a csodaszép, acceptes módon fémes riffelést hozó Raise Your Horns csatahimnusz ennek megfelelően borítékolhatóan koncertfavorit lesz. Az elsőként megismert At Dawn's First Light is kiválóan példázza, merre is tapogatózik a mai Amon Amarth: a riffelésben egyaránt ott figyelnek a korai svéd death metalos ízek, illetve a Judas Priesttől, Accepttől eltanult klasszikus fogások, a refrén szárnyaló gitárdallamaira pedig akár klasszikus metaléneklést is el lehetne képzelni sikolyokkal, miegyébbel. De még Hegg minden korábbinál jobban artikulált, sokszínűbb, erőteljesebben kihangsúlyozott bömbölésével együtt is elképesztően ragadós.

Ezek mellett persze akadnak kevésbé nyilvánvaló, mégis hihetetlenül maguktól értetődő szerzemények is: ilyen például az epikus, már-már filmszerű atmoszférát hozó The Way Of Vikings, netán a vészterhes, verzéit tekintve még a banda mostani stílusához képest is meglepően visszafogott, melodikus One Thousand Burning Arrows, ahol azért persze később bejön a képbe egy kis nordikus death metal is. Az A Dream That Cannot Be elsődleges érdekessége Doro Pesch, aki duettet énekel benne Johannal – a német metalkirálynő magához képest nem rossz itt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl sokat tesz hozzá a végeredményhez, a súlyos középtempóban zúzó nóta nélküle is teljesen kerek lenne. De jól sikerült a leggyorsabb, ismét ragadós dallamokkal megspékelt Vengeance Is My Name is, a záró Back On Northern Shores pedig már-már katarzisszerűen zárja a komor sztorit.

Az Andy Sneap-féle hangzás közelíti a tökéletest, a dalokba pedig nem tudok belekötni, tényleg teljesen rendben van az egész anyag. Az Amon Amarth érezhetően minden irányba igyekszik tágítani a horizontot, egyes gitárszólók is hosszabbak, karakteresebbek, mint valaha, bár azért továbbra sem egy virgázós bandáról beszélünk, szóval hiába kellemesek ezek a futamok, Mike Amott-szerű kiműveltségre, egyéniségre azért semmiképpen se számíts. De tetszik, hogy ebbe az irányba is nyitnak. És az is, hogy a koncepció nem ült rá túlságosan is a dalok nyakára. Rendelkezik egyfajta egységes ívvel és átfogó hangulattal a Jomsviking, és mint minden sztorizós lemez, ez is egyvégtében, odafigyelve üti a legnagyobbat, de dalonként, random sorrendben is simán lehet hallgatni, úgy is kellően hatásos.

Úgy gondolom, ismét szerez majd bőven új híveket az Amon Amarth ezzel a lemezzel, és csak azért nem adok rá maximális pontszámot, mert a Deceiverre sem adtam meg a tízest, pedig utólag belegondolva simán megkaphatta volna. Így viszont nem érezném korrektnek a rengeteget hallgatott előző albummal szemben, ha a Jomsvikinget egy kategóriával feljebb helyezném el – egyelőre még nem mondanám, hogy jobb ez az anyag a legutóbbinál, annyi ugyanakkor bizonyos, hogy Heggék simán méltó folytatást készítettek. Kétség sem férhet hozzá, hogy 2016 egyik kiemelkedően jó metallemeze a Jomsviking, baromira várom őket a Rockmaratonon, pláne, hogy a Megadeth és az Airbourne közé beékelődve játszanak majd.