Mick Kenney és Dave Hunt nyilvánvalóan végighazudták az utóbbi másfél-két évet, ami a The Whole Of The Law kiadása óta eltelt. Amikor ugyanis olyasmi hangzik el a főszereplők egyikének szájából, hogy ami éppen akkor készült megszületni, az „egyik korábbi munkánkra sem hasonlít", akkor mi a hangjegy-alkoholista idült félmosolyával kételkedni kezdünk, mára pedig teljesen világossá vált, hogy amit mondanak, az nem igaz. Pedig még csak el sem kúrták. Igen, az A New Kind Of Horror nyílegyenesen következik mindabból, amit az utóbbi évtizedben az AN háza táján jönni láttunk. Amikor pedig ráeszmélsz, hogy hőseid becsaptak a felvezető nyilatkozatokkal, akkor már minimum bent jársz a már előzetesen szélnek eresztett Forward! betondzsungelében, miközben csak roppant kínos, gurgulázó röhögésre vagy képes. És gyűlölöd az Anaal Nathrakhot.

Gyűlölöd, hiszen hiába készítetted fel magad az élő szövet érkezésére a fémvázon, a friss anyag alig több mint fél órája szégyenérzet nélkül teper le és erőszakol meg. Talán még második alkalommal is csupán a fizikai fájdalmat érzed, és majd aztán kezd csak letisztulni a gyönyör. Mindezt persze a rutinos mazochistáknak aligha kell magyaráznom, az ellentábornak pedig minek is, mindenesetre hangulatfestésként a fentiek talán megteszik. A már emlegetett, Forward! című tétel amúgy az újonc arcoknak valóban tökéletes belépő lehet ebbe a világba, hiszen anaalnathrakhi mércével vizsgálva egészen megfogható a történet. Egy nagyon csúnyán betépett, akut paranoiával küzdő Panterát hallunk itt megnyilvánulni, teljes reményvesztettségben bolyongva a Doom egyik pályájának útvesztőjében, miközben az egyik folyosón személyesen Dino Cazares gurul velük szembe, körvonalai kivehetetlenek... Ember! A refrénben a lábdob helyett tényleg egy Kalasnyikov szól?!

Mindez azonban múló pillanat csupán, az elegy összességében megint nem vethető össze semmivel, és ha engem kérdezel, én továbbra is ezt tartom az Anaal Nathrakh legfőbb erényének. Sokan próbálnak mindenáron szélsőségesek lenni, de kevesek érzik ezt annyira zsigerből, mint Kenney és Hunt párosa. Az alap a jól bejáratott, szintetikus alapú ipari metal, de nyomot hagy a nagy képen a gótikus horror éppúgy, mint a black metal. Rendre eszembe jut például az újkori Dimmu Borgir, akik hallhatóan nagyon szeretnének ilyen irritálóan, fölényesen extrémek lenni, de a bátorságon kívül náluk egyvalami még nagyon hiányzik ehhez: az önmagunkon való nevetés képessége. Egész más persze a felelősség az undergroundnak ezen bugyrában, ahol tényleg nem kell tekintettel lenni semmire, és bátran szólhat úgy a refrén, hogy „Forget your fear, the guns at your back scream / Who gives a fuck if your enemy's starving / No place for cowards, up and over / Your country needs you, so start killing!″

Végül pedig megérted, hová tartanak a párhuzamosok. Megérted, hogy mi az élet értelme. Hogy mivé lesz a világ. És most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt arattál önmagad fölött. Szereted az Anaal Nathrakhot.