Tudom, ezerszer szanaszét cincáltuk már a témát ezeken a hasábokon is, de most sem kerülhető meg: sok zenekar mutatott be vállalhatatlan hajtűkanyarokat a rockzene történelme során, ám amit az Anthrax művelt az énekesekkel 2005 óta, az egyszerűen mindent alulmúlt. Európai szemmel főleg érthetetlennek tűnt a kavarás, hiszen errefelé mindig is jól csengett a csapat neve, ellentétben Amerikával, ahol 1993-ban jelent meg az utolsó sikeres albumuk, az azután készített lemezeik némelyikéről pedig még a rajongótábor is csupán hellyel-közzel tudta, hogy egyáltalán megjelentek. A sok variálás után alighanem az lett volna a legtisztább, ha a méltatlanul partvonalra állított John Bush és a visszarángatott Joey Belladonna nyüstölése helyett teljesen új fejezetet kezdenek Dan Nelsonnal, de valamiért ez a megoldás sem működött, úgyhogy most megint itt van Joey, és a hatalmas extra promóciót jelentő Big Four bulik révén az Anthrax olyan lehetőséget kapott az újrakezdésre, amiről legfeljebb álmodni lehet. Szívesen írnám, hogy remélhetőleg nyugvópontra értek, és nem lesz több cserebere, de már nem merem megkockáztatni...

Bármennyire is fájdalmas volt figyelni, amint az elveik és stílusuk mellett a '90-es évek legellenségesebb éveiben is masszívan kitartó Anthrax tagok sokszorosan segget csinálnak a szájukból, és ezzel szinte teljesen lerombolják a hitelüket, a lemeztől nem féltem túlságosan. Scott Ianék alapvetően mindig is tudták, mitől döglik a légy, élőben meg aztán tényleg a legjobb koncertbandák közé tartoznak, akár John, akár Joey áll a fronton. A kérdés csupán az volt, tudok-e majd lelkesedni értük ilyen emlékezetes alapozás után, a válasz pedig olyan határozott és hangos igen, ami még engem is meglep. A Worship Music ugyanis nem pusztán meggyőző, hanem egyenesen a zenekar történetének egyik legerősebb albuma, és ez nem túlzás. Mondjuk volt is idejük kiérlelni...

Belladonna visszatérése miatt sokan féltek attól, hogy a mindig is előre tekintő Anthrax hirtelen tesz egy hátraarcot, és leszállít egy Among The Living utánérzésekkel teli, totálisan retrós lemezt, de ilyesmiről hálistennek szó sincs. Őszintén szólva állati kíváncsi lennék rá, mennyit változtak ezek a dalok a Dan Nelsonnal rögzített és most páncélszekrényben porosodó eredeti verziókhoz képest, az azonban egyértelműen hallatszik, hogy a dalok eredetileg nem Joey-ra íródtak, még ha utólag nyilván hozzá is igazították őket a munkálatok során. Szó se róla, akadnak hagyományőrzőbb témák is, ilyen például a nyitó Earth On Hell vagy a két elsőként megismert dal, a The Devil You Know és a klasszikus érát leginkább megidéző, a Persistence Of Time lemez hangulatára ütő Fight 'em 'Til You Can't. Ám a késői, Bush-korszakos Anthrax groove-osabb, sokszor rockosabb, modernebb megközelítése is megmaradt, méghozzá csorbítatlanul. Sőt, akadnak dalok, ahol az ember tökéletesen hallja a fejében, hogyan szólna az adott téma Johnnal...

Belladonnának persze meg kell adni, ami jár, mert végig nagyon jól énekel. Az adottságaival sosem volt gond, de most bizonyára alaposan meg is kínozták annak érdekében, hogy a legtöbbet hozza ki magából, így nyugodtan le merem írni: soha azelőtt nem volt még ennyire érzelemmel telített a hangja, mint itt. Mindez emellett olyan szintű fogósságot eredményezett, ami még az Anthrax sorban is kiugró, pedig Scotték mindig is mesterei voltak a ragadós dallamoknak. Nem túlzok: két-három hallgatás után az ember az összes refrént kívülről fújja, és nem is nagyon tudja kiverni őket a fejéből. Ebből a szempontból egyértelműen az I'm Alive a legslágeresebb, ami borítékolhatóan a csapat egyik új himnuszává válik majd az elkövetkezendő hónapokban zakatolós riffjével, hatalmas kórusával (és szintén nem nehéz egyébként elképzelni Bush-sal...). Aki az előző albumok vonalára áhítozik, a Crawlra és a The Constantre izgulhat rá, a felelgetős riffekre épülő, ismét óriási refrénnel ellátott The Giant és a záró Revolution Screams pedig valahol a két korszak közötti határon mozognak, akárcsak a mentorok előtt tisztelgő Judas Priest. Utóbbiban a szólódíszítéseket hallhatóan igyekeztek minél tiptonosabbra venni, de még Belladonna is egészen olyan stílusban préseli ki magából a szavakat a verzékben, mint Rob Halford. A csúcs azonban egyértelműen a szenvedélyes In The End a maga tökéletesen kiformált, kérlelhetetlenül betonozó szaggatott riffjével, Joey gúzsba kötő dallamaival és monumentális refrénjével. Igazi mestermunka.

Nem meglepő, hogy a lemez tökéletesen szól, Scott gitárhangzása fület gyönyörködtető, és a Frank Bello – Charlie Benante ritmusszekció hasonlóan markáns játéka is maximálisan érvényesül. Muszáj megemlíteni Rob Caggianót is, aki mindenütt nagyon szépen kidolgozott, dallamos szólókkal járul hozzá az összképhez, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy túl nagy egyéniség lenne. Ez azonban szintén nem újdonság az Anthraxnél, hiszen Dan Spitz is csak a Sound Of White Noise-ra forrta ki magát igazán... A rejtett bónusz Refused feldolgozásról (New Noise) meg nyilván megoszlanak majd a vélemények, szerintem illik a bandához, de az eredeti annyira karakteres, hogy überelni azért nehéz lett volna.

Bárki jogosan dörgöli Scotték képébe, hogy ugyan miért kellett annyit bohóckodni és többé-kevésbé elvesztegetni ennyi értékes évet, a Worship Music azonban olyan bivalyerős, amire szerintem csak kevesen számítottak tőlük, és ismét könnyedén stabilizálhatja a banda pozícióit. Most már csak arra lenne szükség, hogy a zenekar meg is maradjon a színtér olyan megingathatatlan szereplőjének, mint régen, a folytatás pedig ne 2019-ben jelenjen meg mondjuk Neil Turbinnel a mikrofonnál... Azt hiszem, mindent elárul az album színvonaláról, hogy mindössze egy pontot vontam le tőlük a viharos előzmények miatt. De ettől még elég valószínű neki a dobogós hely az évvégi listámon.