Néha ott nőnek ki a földből a váratlan sikersztorik, ahol nem feltétlenül várná az ember, vagy legalábbis nem tűnik annyira nyilvánvalónak. Oké, az Apey & The Pea esetében nyilván hazai underground viszonyok között kell érteni a fentebb használt szót, de hát ki vitatkozna azzal, hogy ha egy magyar metalcsapat ma már menetrendszerűen megtölti mondjuk a Hajót, akkor az bizony sikersztori? És mindebben az a szép, hogy a zenekar mindenféle erőltetés nélkül, teljesen magától talált egymásra a közönségével, ráadásul érzésem szerint bőven rejlenek még további tartalékok ebben a történetben.

A HEX bizonyos tekintetben nyílegyenesen halad tovább a két elődje által meghatározott ösvényen, más szempontból viszont olyan dolgokba is belekap, amelyek korábban kisebb szerepet kaptak náluk. Mindjárt az elsőként bemutatott, illetve az albumot nyitó Slaves thrashelése is valami ilyesmi, bevallom, elsőre nem is fogtam annyira az adást, de aztán pár hallgatás után elkaptam a dal fonalát, és onnantól már nem volt bennem kérdés. És azt kell mondjam, jót is tett a zenekarnak ez a kicsit változatosabb megközelítés, még azzal együtt is, hogy a dolog veleje alapvetően ugyanaz maradt. Tetszettek az előző albumok is, de nem tagadom, úgy éreztem, a csapat élő erejét még nem sikerült igazán elkapniuk velük, nem találtam annyira elementárisnak a zenét otthon hallgatva, mint koncerten, ahol tényleg egészen elképesztő szinten gyalulnak. Nos, most kerültek talán a legközelebb ahhoz, hogy a hatás albumon is közelítse az élőt. Magyarán szólva nekem kicsit dinamikusabbnak és egyben dalcentrikusabbnak is tűnik ez a cucc, mint a Devil's Nectar vagy a Hellish.

Az Apey & The Pea kialakított magának egy felismerhető, jellegzetes zenei világot, noha a csapat hatásai nyilvánvalóak. A Down, a Pantera és az Alice In Chains hármasával nagyjából ma is jól körbe lehet lőni a zenéjüket, viszont – ahogy írtam – a tempókkal, úgymond a fűszerekkel bátrabban és magabiztosabban bánnak a HEX dalaiban, mint a korábbiakon. Ennek köszönhetően – szerintem legalábbis – több a fogódzó ezen az albumon, mint az első kettőn, amelyeket szintén abszolút élvezetes volt hallgatni, de hosszabb távon azért néhol kicsit összefolytak. A már említett Slaves mellett egyértelmű csúcspont az AIC-es címadó is, benne a lemez egyik legjobb refrénjével (Api hangja itt valami embertelenül jól szól!), a legerősebb dal azonban számomra mégis egyértelműen a Golden Goat. Utóbbinak egy olyan riffszörnyeteg adja az alapját, amit még Kirk Windstein is büszkén és boldogan vállalna be, majd bluesos, szellősebbre vett betétek hátán jutnak el a begyorsulós részig, ahol megint mintha New Orleans csapna össze Seattle-lel. És mindezt innen, Budapestről, úgy, hogy mégis tök autentikusan hat az egész.

Összességében egyébként iszonyú sötét, nyomasztó és tömény a lemez az olyan súlyosságoknak köszönhetően, mint a vonszolós Methusalem, a szó szerint pokoli, nem evilági Death vagy a záró Akhenaten, amely egyébként nemcsak a lemez leghosszabbja, de egyben a legjobb tételnek is tartom innen a Golden Goat után. Hosszú, de végig képes fenntartani a feszültséget, és egy pillanatra sem válik unalmassá az apró finomságoknak köszönhetően. Az efféle éjfekete borulatok mellett valóban jól esnek a fülnek az olyan tételek, mint a két nyúlfarknyi, hardcore/crossoveres zúzda (Birth és Belphegor), vagy a csordavokálos, a '90-es évek extrém metalja felé visszamutató Black November. Jól is szól a lemez, szóval nincs mibe belekötni, viszont az biztos, hogy marha sűrű és intenzív a cucc, szó szerint az agyat és a zsigereket is alaposan megdolgoztatja. A folyamatos támadások közepette szerintem nem is tett volna rosszat neki középtájt egy lassabb, pihenősebb darab, akár valami Without Wings-, Pray For The Locust-típusú átvezetés, akár egy Planet Caravan-, Odd Fellows Rest-vonalú teljes téma formájában. De ez csak észrevétel, nem bírálat.

Igazából egyetlen tényező miatt vontam le fél pontot a reálisnak tűnő kilencesből: mert valami meghatározhatatlan tényező miatt úgy érzem, hogy az Apey & The Pea még mindig nem készítette el a saját Reign In Bloodját vagy Vulgar Display Of Powerét. Viszont a HEX ezzel együtt is simán az utóbbi időszak egyik legjobb magyar lemeze, és bárki számára azonnal nyilvánvalóvá válhat a hallatán, miért kézzelfogható manapság a pezsgés a trió körül (túlmozgásos politikusok nélkül is). Sokszor rámondják hazai albumokra, hogy odatehetők a kinti produkciók mellé – nos, ez azon kevés közé tartozik, amelyikre tényleg igaz az állítás.