Kezdjünk egy kis matekkal. A Deceivers a zenekar tizenegyedik stúdiólemeze, a harmadik Alissa White-Gluzzal, és a második Jeff Loomisszal. És itt rögtön meg is állnék, kizárólag szubjektív okokból. Az Arch Enemyt a második lemezzel ismertem meg, szerelem volt elsőre, olyannyira, hogy számomra még mindig a Stigmata A Lemez tőlük. Ugyan az első és a harmadik, még liivás lemezt is imádom, de a vokalistaváltás ANNYIRA nem rázott meg, az Angela Gossow-korszak is kitermelte a maga favoritjait, többnyire széthallgattam azokat a lemezeket is. Az Angelával készült albumok színvonala az én ízlésemnek hullámzónak tűnt, a későbbiekben előfordult, hogy csak bizonyos dalokat hallgattam agyon, mint teljes lemezeket. Mondhatjuk úgy is, hogy az idő a helyére tette, amit anno érzelmileg esetleg jobban-kevésbé jobban értékeltem a maga idejében.

Aztán jött Alissa és vártam, hogy na majd most! Ami nem történt meg, maradtak a biztonsági játéknál. Aztán jött Jeff Loomis, és vártam, hogy na majd most! Ami nem történt meg, maradtak a biztonsági játéknál. Kicsit déjà vu érzésem is támadt, noha apró kis fejlődésmorzsák azért érzékelhetőekké váltak mindkét új tag érkezésével. Élőben persze elképesztőek, hengereltek régen is, és nem kis fegyvertény, hogy Alissa érkezésével megszűnt a koncertek egyórás időkorlátja is, mindamellett rokonszenves, profi frontcsaj, akire látványilag is lehet építeni a mérsékelten jóképű zenészek mellett. Loomis meg Loomis, nyilván a Nevermore miatt fokozottan imádom, mégis van egy csavar a történet(em)ben: hogy mégsem követem száz százalékosan az archos munkásságát. Mert itt ő csak egy csavar a gépezetben, hozza a kötelezőt, ami illik az adott dal profiljába, profin, alázatosan, sem többet, sem kevesebbet. Dalötletek most sem jöttek tőle, valószínűleg ez a leosztás örökre így is marad, de én azért hiányolom a kreatív dalszerzési zsenijének háttérbe szorítását – persze mindezt jobban szeretném bármiféle szólóformátumban, amit évek óta halogat.

Hogy milyen az új Arch Enemy-lemez? Pontosan olyan, amilyennek egy új Arch Enemy-lemezt elképzelsz, ha ismersz tőlük bármit korábbról. Nagy meglepetések nincsenek zeneileg, hozzák a sodró lendületű, morózus, megadallamos gitártémákra épülő, jellegzetesen Mike Amott copyright-témákat. Minden a helyén, nincs üresjárat, negyvenöt percre csont nélkül lekötik a figyelmet. Ahogy én is, sokan mások szintén tűkön ülve vártunk több énektémát, nos, itt akad egy kellemes darab, rögtön a nyitó Handshake With Hell, amiben nagy óvatosan bátrabbakká váltak, és lassan bekúsznak az énektémák. Az örömmel együtt kicsit meg is ijedtem, hogy csak az a kevéske refrén-énektémácska az egyetlen, de a vége felé jön már egy izgalmasabb, nagyívűbb téma, de nyilván még mindig a gitárok hozzák a melódiákat a zenekarban. Nincs baj ezzel, hiszen a kezdetek óta ez a védjegy, a dúdolható gitártémák, a megjegyezhető szólók, konkrétan erre húztak fel egy karriert, amit kár lenne bolygatni, mert elég nagy piac épül az Arch Enemy-termékre.

Egyébként, ha már így alakult, hogy Alissa néha képes dalra fakadni, (szerintem) több helyen is elfért volna ilyesmi: például a Deceiver, Deceiver egyenesen üvölt egy jó kis énektémáért a refrénnel, így kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy ketrecbe zárt, felbőszült oroszlánt hallgatnék. Persze érthető, hogy nem változtatnak nagyon a bevált recepten, marad a minimál énektéma, még ha lenne is belső igény másra, de az eladási mutatók vélhetően nem azt mutatják/mutatnák, hogy tömegesen is meglenne ez az igény, a gépezetet meg forgatni kell, a fizetéseket ki kell termelni. Pont olyan, mint amikor bekerülsz egy multihoz, ahol beraknak egy előre megfaragott dobozba, és hiába szeretnél mást, vagy a képességeid alapján jobb/hasznosabb dolgokat is tehetnél, maradsz a dobozban és tömegtermelsz.

Néhány átpörgetés után őrületes világítótorony dalokat nem tudok kiemelni, kedvenceket inkább, például a kicsit (nagyon) slayeres hangulatú Sunset Over The Empire-t, vagy az erőtől duzzadó, kicsit újszerűbb, furán szomorkás gitármotívumot hozó House Of Mirrorst (amit szerencsére koncerten is játszanak). A The Watcher a közepétől imádnivaló, a visszafogottabb tempójú, sejtelmes Spreading Black Wings is remek, ahogy a Poisoned Arrow is roppant szerethető azzal a rövid, de különös érzéseket megpendítő gitártémával (és van egy igencsak nevermore-os szólórész is benne, drága Jeffy, ölellek a The Heart Collector megidézéséért!). Az izgalmas színekben futó, kevésbé paneles One Last Time szintén gyorsan megkedveltette magát. Természetesen a Handshake With Hellt sem lehet kihagyni a sorból, aminél rendesen beüt a dallamos éneknél a libabőr, akár szeretnéd, akár nem.

A színvonal tényleg végig pazar, tölteléket egyelőre nem érzek, jólesik egymás után többször is meghallgatni, ezek már erős előjelek arra, hogy tartós lesz a kapcsolatunk, noha amennyiben nagyon a szívemre teszem a kezem, az áramvonalasra sikált témák miatt minden dalnál „hallottam már valahol korábban" érzésem támadt. Így hiába tudom, hogy erős a lemez, felfokozott érzelmi kötődés egyelőre nem alakult ki, annak hagyok még pár hónapot. Ha sejtéseim nem csalnak, többet elő fog kerülni ez a lemez, mint akár az előző kettő, amihez egy élő találkozás is hozzá fog segíteni, október 16-án találkozunk a Barba Negrában.