Beerősített az ősz várva-várt lemezmegjelenések terén, a Punching The Sky-t megjelenése óta szinte egyfolytában hallgatom – hozzákeverve a korábbi Armored Saint-kiadványokat, pont azért, hogy pontosan a helyére kerüljön minden. Tény, hogy mindig szerettem a lemezeiket, de John Busht érzelmileg inkább az Anthraxhez kötöm – annak idején agyonhallgattam a vele készült albumokat, a bőröm alá ivódott minden másodpercük. Aztán most megjelent a Punching The Sky, ami akkorát ütött, amire egyáltalán nem számítottam.

Két éve végre eljöttek hozzánk is, mely koncertnek még mindig aránylag friss az emléke, így biztos valamennyire hozzácsapódott érzelmileg az új lemez élményéhez, de hát viccen kívül annyira szerethető, ölelgetnivaló figurákból áll a zenekar, hogy teljesen normális, ha eleve vigyorogva indítod majd el a lemezt. Akármilyen furán is hangzik, konkrétan bizsereg szívem környéke ezektől a daloktól, és Bush hangjától, ez van, lehet szentimentalizmusnak is nevezni, vagy valamire most a szokásosnál jobban is ráéreztek, de számomra összességében érzelmileg sokkal túlfűtöttebb, mint bármelyik korábbi albumuk. Persze lehet, hogy neked pont az előző talált be jobban, láttam ilyen véleményeket is, valószínűleg ez tényleg ízlés vagy inkább annak a kérdése, mikor, hogy talál meg a lemez. És bizony most kicsit kiélezettebben éhezünk bármi jóra, pozitív dologra.

A dalok meg… Armored Saint-ízűek, azaz régisulis riffek és gitárszólók, Joey Vera mágikus és olykor csak leheletfinom, ízléses basszusgitártémái, klasszikus rockdobolás, és efölé ékes koronaként emelkedik John Bush hangja, amit millió körül is azonnal felismersz. Bush is azok közé az énekesek közé tartozik, aki akár a telefonkönyvet a világ összes IP-címét is felénekelhetné, az is szenzációs lenne, rettenetesen jólesik hallgatni a dallamait, most pedig szinte tobzódom az új melódiákban.

Tizenegy, cirka négy-öt perces dalt rögzítettek, melyek közül mindenki megtalálhatja a saját személyes kedvenceit, és amelyek között még kikacsintás is akad, például az End Of The Attention Span tagadhatatlanul Creeping Death-esen indul, aztán kibontakozik belőle valami más, nyilván. A Bubble sejtelmes-egyenes vonalú váltakozásával is hamar barátságot lehet kötni, meg a Do Wrong To None totálisan old school szögelős, mégis laza hangulatát imádni fogod, ami a refrénnél végképp rabul fog ejteni. Aztán jön a vidáman szomorkás Lone Wolf, aminek a lüktetése és AZ az énekdallam szét fogja tépni a szíved (ahogy elkezdődik az, hogy Whether I lead or finish dead last, az mindig szívbe markoló, tényleg), az év egyik dala, nem kétséges, főleg, hogy anyagtalan időgépként ránt vissza huszonpár évvel ezelőttre.

Ha a régisulis időket szereted ma is, a Missile Gunt imádni fogod, de számomra a Lone Wolf mellett a sejtelmes, szintén sajátos lüktetésű, keserédes Fly In The Ointment a másik favorit (a fura címe ellenére, ami valahol remekül körülírja ezt az évet), ami tökéletes minden pillanatában, bombasztikus érzelmi hullámvasút, és itt a verzék énektémáitól hiperventillálok egyfolytában. Utána a játékos Bark, No Bite felráz a melankóliából, a lírai Unfair ismét az érzelmekre épít, meg is tapad a fülben. A nyitásról se feledkezzünk meg így a végén, a Standing On The Shoulders Of Giants minden ízében tipikus Armored Saint, groove-os, metálos téma, bombasztikus refrénnel, amit dúdolgatni fogsz másnap, a világot magadhoz szeretnéd ölelni, és még jobban elepedsz egy Armored Saint-koncert után.

Lehetne még elemezgetni a dalokat, előfordulhat, hogy neked pont azok lesznek a kedvenceid, amit itt nem említettem, vagy még mindig az előző lemezre esküszöl, de egyvalamiben megegyezhetünk: az Armored Saint mindig a beavatottak zenéje lesz. Hogy ez miért alakult így, azon már kár rágódni, mindenesetre a Punching The Sky 2020 legjobb metállemezei közé sorolható.