Ezt az ismertetőt is hónapok óta halogatjuk, ennek azonban oka volt: miután több olyan ember is dicsérte nekem ezt a lemezt, akinek amúgy adok a véleményére, úgy gondoltam, időt adok neki, hogy érjen. Mint ebből is rájöhetsz, amikor megjelent, abszolút nem fektetett két vállra a brit metalcore ötös harmadik nagylemeze, de a pozitív vélemények hatására úgy gondoltam, kapnak még egy esélyt. Amiből aztán kettő, három, négy, majd nem tudom, hány újabb esély lett, amikor egy-egy napokra, hetekre szóló pihentetős ciklus után újból és újból, mondhatni kampányszerűen nekiestem a lemeznek. De mivel ugyanúgy nem dőltem meg tőle sokadszorra sem, mint elsőre, most már tényleg feladom a próbálkozást.

Ha objektíven nézzük, a From Death To Destiny egy minden szempontból professzionálisan összerakott modern rock/metal lemez. Az Asking Alexandria a metalcore-ból indult, így nyilván azon sincs miért megdöbbenni, hogy a banda kiindulópontja az utóbbi tíz év leginkább szétjátszott stílusirányzata. Ahogy ezt Ben Bruce-ék hegyaljás fellépése kapcsán is leírtam, attól, hogy sokan még mindig nem döbbentek rá erre, ez a vonal nem múló divat vagy még inkább elfajzás, hanem alapvető változásokat hozott, egy teljes rockzenei generáció számára e hangzáskép, illetve a belőle kifejlődött dolgok jelentik az alapokat, „A" súlyos zenét. Mivel azonban ezeket az alapokat évek óta ezrek cincálják szét, a bandák többsége nyilván keresi a kiutat a csapdákból, és az Asking Alexandria is ilyen. Teljesen felesleges azon anyázni őket, hogy hitelesen teszik-e ezt vagy sem, pláne, hogy ez még csak a harmadik lemezük, és egyébként is baromi fiatalok. Szerintem simán belefér, hogy menet közben tisztul, alakul a stílus, keresik az irányokat és az arányokat, hiszen baromi ritkán érkezik a színtérre olyan banda, amelyiknek már az első albumra is „készen" van a zenéje. És tulajdonképpen azon sincs semmi meglepő, hogy – tudatosan vagy sem – az Asking Alexandria is a mainstreamebb, stadionrockosabb csapásvonalon látja az elsődleges menekülőútvonalat a core-osdiból, hiszen elég sok banda járt be hasonló pályaívet az elmúlt években. Tényleg hosszasan sorolhatjuk a neveket az Avenged Sevenfoldtól az Eighteen Visionsön át egészen az Atreyuig.

És hogy akkor mi a gond? Igazából semmi, azt leszámítva, hogy még a fentiek ellenére sem érzek semmi ténylegesen kiugrót az albumban, és egy nüansznyit nem hallok benne abból a zsenialitásból, amit elvileg hallanom kellene. Ez egy „minden-2013-asat-bele-az-üstbe"-típusú vegyes egytálétel, ahol a klasszikus hajmetalos riffet metalcore-os dzsi-dzsi breakdown követi bevérzett szemű üvöltözéssel, a refrén meg be sem fér az ajtón, olyan monumentális, miközben a háttérben vonós szólamok szólnak. Elemeiben nézve szinte minden halálosan klisés benne, és összeöntve lehetne akár valami egészen rettenetes katyvasz is, de igazából nem az: magához képest rendszerben van, a zenekar ügyesen ugrál akár dalokon belül is stílusról stílusra. Viszont egy dolog, hogy Danny Worsnopék minden friss interjúban a Skid Row meg a Guns N' Roses nevével dobálóznak, és egy másik dolog olyasmit letenni az asztalra, ami beillik a példaképek mai verziójának. Félreértés ne essék, nem is várnám tőlük ezt, ha a nyilatkozatokból nem lenne egyértelmű, hogy valami ilyesmi volt a céljuk. Csak hát az említett bandákat annak idején épp az emelte ki az akármilyencore-offenzívához hasonló tömegtermelésből (mert bizony az úgynevezett fénykorban is érvényesült a futószalag-effektus, még ha ezt a „régen minden jobb volt!" frakció hajlamos is jótékonyan elfelejteni...), hogy hatalmas fazonok messze átlagon felüli dalokat írtak a lemezekre. Na, hát itt sem a hatalmas fazonokat nem láttam a színpadon a nyáron Tokajban, sem a messze átlagon felüli dalokat nem hallom.

Tényleg minden elem a helyén van, fogósak a számok, Danny meg valóban odatette magát, és ezer különböző hangon szólal meg a dalokban. Nem egy nagy karakter hangilag, vagyis nem lehet ezer közül is azonnal megismerni, mint mondjuk Jesse Leachet (vagy akár az Until The Endben vendégéneklő Howard Jonest), de nem kellemetlen ez a rekedtes tónus, és hallhatóan sokat dolgozott a dallamokkal, refrénekkel is. A Moving On című fél-lírában például egyenesen brillírozik magához képest, de a Don't Pray For Me, a The Death Of Me, a Poison vagy a White Line Fever kórusai is elég gyorsan beeszik magukat az agyba. Emellett végig erőből, rockosan nyomja, szóval a lendület sem hiányzik – ha még képezi egy kicsit a torkát, és addig nem adagolja túl magát koksszal, pár éven belül akár még valóban nagyon jó énekes is válhat belőle. Ezzel éles ellentétben viszont a gitárszólók például egyes helyeken nem pusztán középszerűek, hanem egyenesen nevetségesen iskolásak és csapnivalóak, ezen mindenképpen javítaniuk kellene legközelebb. A hangzás meg természetesen egyszerre kellően erőteljes és sima – ezt a plasztik dobhangzást én mondjuk nem szeretem annyira, de azért a Five Finger Death Punchnál is együtt tudok vele élni.

Összességében tehát telemás a mérleg a From Death To Destiny kapcsán: az egyik oldalról okosan összerakott, kerekre formált anyagról beszélünk, de különleges kreativitásról, a mezőnyből messze kimagasló dalszerző tehetségekről továbbra sem tudok beszámolni. De a Hail To The Kingnél mondjuk még ezzel együtt is simán jobb.