Az a helyzet, hogy a norvég Audrey Horne jó. Csak néhányan képtelenek azon felülemelkedni, hogy manapság eredeti zenét képtelenség kitalálni. Nem tagadom: a zenekar minden korszakában elég nyilvánvalóak az aktuális hatásaik, nagyjából lemezenként mindig egy kicsit mások, és ezért érezheted azt, hogy a Le Folt és a Youngbloodot akár két teljesen különböző zenekar is készíthette volna. De csak pár másodpercig, mert tudni fogod azonnal, hogy Audrey Horne szól. A Le Fol lemezük óta ragadott magával ez az eredetileg poszt-grunge-nak induló, majd egyre inkább a '70-es éveket magába csavaró zene, és az is tény, hogy az a lemez telitalálat volt a maga nemében. Mai fejjel azt mondanám, a harmadik anyaguk kevésbé markáns, sokan nem is tudtak mit kezdeni vele, valamit hiányoltak belőle. Mostanában újra elővettem azt is, és kétségtelenül nem annyira karakteres, mint az előző(ek), mégis hallgattatja magát, és részletekben már megmutatta azt az új irányt, ami a Youngbloodon kiteljesedett.

Itt már nyoma sincs az Alice In Chains-től eredeztethető fájdalmas, szomorkás hangulatnak, sokkal élettelibb, pozitívabb – bizonyos helyeken kimondottan szexi – az Audrey Horne, mint bármikor máskor. Tény, hogy ezúttal sokkal inkább belenyúltak a régi Deep Purple, Rainbow világába, na meg az általam nem túlságosan favorizált ikergitáros, egyértelmeűen maidenes ízekkel is bőkezűen bántak. Ennek ellenére már elsőre megfogott az új lemez, azóta gyakorlatilag kitörölhetetlenül beleette magát a lejátszómba, és az is rögtön feltűnt, hogy minden eddiginél fogósabbak, emlékezetesebbek a riffek, refrének. Ennél jobban túlhallgatni már nem tudom, és nem is hiszem, hogy bármilyen irányba jelentősen módosulna a véleményem.

Elfogadom, ha valaki hiányolja az első két lemezt uraló poszt-grunge-os ízeket, és ahogy korábban utaltam rá, akár gyökeres váltásnak is felfogható az a fejlődés, amin a zenekar végigment, de a két gitáros annyira jellegzetesen játszik, amire Torkjell „Toschie" Rød hozza sajátos (bár sokak szerint se hús, se hal) énekét, ami „ódrihórnossá” teszi a zenét. Toschie a tetoválásait leszámítva egyébként totálisan antisztárnak tűnik, viszont a youtube-os koncertvideókat megnézve rögtön kiviláglik, hogy kimondottan karizmatikus frontember.

Már a nyitó Redemption Blues is úgy kezdődik, mint egy tiszteletbeli korai Iron Maiden szám, aztán Toschie hozza a szavalós éneket, a refrént meg már garantáltan együtt fogod üvölteni vele. Az a helyzet, hogy engem már ezzel megvettek kilóra. Be kell látnom, menthetetlenül öregszem, vagy látens hevimetálos vagyok mégis... A Youngbloodnál vesznek vissza a tempóból, ekkor érkeznek meg a hard rockos ízek – egy időre –, és a refrénnél egy kevés a régi Audrey Horne-ból is visszaköszön, ám a dal vége kimondottan napsütéssé hajlik.

A There Goes A Lady kiköpött Deep Purple, és mielőtt Ian Gillan hangját bevizionálnád, beleolvasztanak némi musicales hangulatot, összhatásilag pedig ez a lemez egyik igen fülledt hangulatú szerzeménye. A másik az első másodpercétől libabőröztető The Open Sea, ami egyébként az album legjobb dala. Ez a lassan építkező, sejtelmes, lüktető szám azonnal magával fog ragadni, noha valamelyest kilóg a lemezről, és nem csak azért, mert nyoma sincs ebben a pár percben a maidenes ikergitáros témáknak. A magával ragadó, utazós Cards With The Devil is az erős pillanatok közé tartozik, a Pretty Little Sunshine vidám rockandrollja pedig táncolásra fog ingerelni. Ha még mindig a régi idők Audrey Horne-ját vágyod vissza, a The King Is Deadben nyomokban megtalálhatod, de csak azért, hogy a záró, már-már punkosan pörgős Wanna Know You-val ismét mosolyra görbítsék a szád szélét.

A nagyon sokadik hallgatás után is csak azt tudom mondani, hogy az Audrey Horne szerethető, és nem tudok egyetérteni azokkal, akik szerint nincs saját arcuk. Elképzelhető, hogy már bizonyos fokig elfogult is vagyok, de nem tehetek róla, hogy a zenéjük ennyire megfogott, és nem is kérek érte elnézést. Azt meg nem először harsogom, hogy mennyire szívesen megnéznék egy Audrey Horne koncertet, noha tisztában vagyok vele, hogy erre csak egy nagyobb név előtti előzenekari pozíció esetén van esélyünk. Addig is: Youngblood!