Sokat vitázunk a kollégákkal azon, hogy mennyit kell érnie egy lemeznek, illetve mennyi idő után lehet róla érdemi ítéletet mondani. Én a mai, klikkgenerálós világban sem gondolom úgy, hogy – bármilyen fontosak és előre hozzáférhetőek legyenek is – friss albumokról mindenképp a megjelenés után három nappal már kész cikket kellene kitenni. Mindannyiunkra igaz, akik rajongóként követjük az új dolgokat, hogy rengeteg zenét kell heti-havi szinten megemésztenünk, még akkor is, ha csak azokra szorítkozunk, amikre minden körülmények között kíváncsiak vagyunk. Emellett pedig biztosan tud mindenki olyan alapkedvencet mondani, ami az első két-három hallgatás során nem nyerte el a tetszését, sokadik alkalommal viszont annál inkább. Némiképp ellentmondva saját magamnak, a debütáló Avatarium már elsőre is nagyon tetszett, megjelenésekor szinte minden mást kiszorított a környékemen fellelhető médialejátszókból, ugyanakkor ma már azt is elmondhatom, hogy ténylegesen kiállta az idő próbáját: rendszeresen előkerül és élvezettel hallgatom, akár többször egymás után. Mégis, a zsíros, kövér tízest, amire most és mindörökké taksálom, nem kaphatta volna meg a kritika írásakor. Úgyhogy álláspontomon nem változtatok, ha én kapok egy lemezt megírásra, bizony érlelni fogom továbbra is. Ezért is „késett" ez az ismertető.

Persze abban igaza van a szerkesztőknek, hogy a több évtizedes zenehallgató rutin sokmindent megérez, kiszűr, átlát és akár egyetlen dalból, percből, sőt, pár taktusból is lejön időnként az, hogy a produkcióban van-e spiritusz. Ez pedig az élet minden területén tapasztalható kémia-effektus lehet: jó emberismerettel és sok élettapasztalattal könnyebben kiszúrjuk a számunkra rokonszenves és/vagy vonzó embereket is. A kulcsszó itt: kisugárzás – hát mi tagadás, Jennie-Ann Smithé lemezbe zárva is nagyon egyedi és pozitív. Sajnos a színpadit nem ismerhettem meg a tervezett bécsi koncertlátogatásunk elmaradása miatt (remélem, ami késik, nem múlik), de ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, a hangja tényleg olyan, mintha egy női Dióval lenne dolgunk, erre már legutóbb is utaltam, de most méginkább így érzem, lehet hogy azért, mert Marcus Jiddel (aki amúgy nemcsak a bandában, hanem az életben is társa) most sokkal blackmore-osabban gitározik, mint korábban. De a hangszín, a stílus, a frazírok is hasonló tőről fakadnak – biztos vagyok benne, hogy Ronnie tetszését is elnyerte volna, ha valaha hallhatja Jennie-t (nem véletlenül költözött belé).

Nyilván az egész zenének van egy olyasféle atmosztférája is, ami a Dio-korszakos Sabbath vagy DIO zenekar misztikusabb dalait jellemezte, dehát ezen semmi meglepő nincs, elvégre a zene alapját nemcsak Leif Edling főnöklése miatt képző Candlemass is ebből nőtt ki annak idején. Ami pedig a debüthöz képest is érdekes: ritkán ugyan, de felgyorsul a tempó. Már az All I Want EP címadója is lendületesebbre, egyszersmind slágeresebbre vette a figut, de a Girl With A Raven Mask címadójával egyenesen felpörögetve indul a lemez – és az említett dalnál nem kevésbé fogósan. A nemcsak Andor kedvéért porszívóhangzásra belőtt riffelés ellenére (eddig is kedvelte a csapatot, hát még ezután) ez a bizarr történetet elmesélő, tényleg baromi jó nóta még a goth metalosokat is megfoghatja alkalomadtán. Nagyot szólhatott élőben – még jobban sajnálom tehát az elbukott koncertet, és mi tagadás, gyakran eszembe jut, vajon ki a hollómaszkos lány, hol lakik és pláne miért hordja az álarcot (közben nyilván a hideg is kiráz).

Persze szó sincs róla, hogy az Avatarium szögelni akarna a jövőben, a Run Killer Runt leszámítva ugyanis a többi szám mind ugyanolyan komótosan halad előre, mint korábban. Doom metalt kedvelőknek persze nem kell külön kedvcsináló, de aki esetleg a leírtak alapján ódzkodna, annak is érdemes belefülelni a dalokba, mert egyrészt Jennie szinte mindig hoz valami kiemelkedőt, még a verzedallamokban is – ha fátyolosan énekel vagy ha kiereszti a hangját, egyaránt zseniális – és a hangszeresek is kitesznek magukért: Marcus gitározását és Carl Westholm súlyos Hammond-alapjait már méltattuk legutóbb is, sokat ahhoz nem tudok hozzáfűzni, de érezhetően még jobban összeérett a sound. Úgy gondolom, hogy ezt a lemezt ugyanúgy nem fogom félretenni évek múlva sem, hiszen a January Sea-t, a Pearls And Coffinst és különösen az Iron Mule-t egyszerűen muszáj lesz minimum havonta egyszer hallani akkor is – mivel ezek pedig amúgy is 6 perc körüli vagy afeletti tételek, velük együtt akkor már végig fog menni a teljes 53 perc is. Az Iron Mule-t amúgy szintén érdemes szövegre figyelve is hallgatni (amellett, hogy zeneileg is az egyik csúcspont) – tulajdonképpen mindig is úgy képzeltem el a Union Pacific építését, ahogy itt Jennie elmeséli.

Régi korok, az angolszász kultúrkör nagy időszakának elcseszett, sötét oldala elevenedik meg az Avatarium zenéjében, az ipari forradalomtól egészen a viktoriánus korig, a valóság brutalitását némi misztikus horrorral fűszerezve, de nem minden irónia és remény nélkül. Szerkesztőségünk kedvenc vivaldis hasonlatát kissé szándékosan kiforgatva: ha Poe ma élne, biztosan ő írná a dalszövegeiket!