Az Avenged Sevenfold és a Call Of Duty Black Ops leágazásának sorsa eddig is szorosan összefonódott, így a csapat most, a széria negyedik részének kiadása alkalmából egybegyűjtötte a játékhoz összerakott dalait. A fő vonzerő természetesen a Mad Hatter című friss szerzemény, de összességében sem akarnám elvitatni a kiadvány létjogosultságát, teljesen korrekt bónusz ez a tekintélyes méretű tábor számára. Bizonyosan szép számmal akadnak a rajongók között olyanok, akiknek eddig kimaradt a másik három dal is.

Noha a legutóbbi The Stage lemezre nem igazán sikerült rácsavarodnom, maga a Mad Hatter nagyon is tetszik, annak ellenére, hogy még saját karaktere ellenére is hallatszik: M. Shadows és társai az előző album dalaival együtt kalapálták össze. Úgy Avenged Sevenfold a végeredmény, hogy a szokásos Metallica- és Guns-áthallások mellett rejlik benne egy elég markáns grunge-fűszer is. Többen a Black Hole Sunt emlegetik, nem is teljesen alaptalanul, de nekem inkább a klasszikus Stone Temple Pilots ugrott be itt egyes dallamokról. A hangulatos atmoszférikus blokkokkal is ellátott nóta mindenesetre pár hallgatás után beleeszi magát az ember agyába, és nem hagyja nyugodni, Synyster Gates pedig minden túlzás nélkül állati jókat szólózik benne. Ezt a magam részéről simán megvettem.

Ami a korábbi COD-okból már ismert dalokat illeti, a 2012-es Carry On hangulatában és megszólalásában is inkább a régi A7X-re hajaz – mivel a Nightmare és a Hail To The King között jött ki, nem túl meglepő módon olyan is, mint valami átmenet a kettő között. Jellegzetes Avenged Sevenfold, nem a legjobbjuk, de simán vállalható. A 2010-es, egyszerre melodikusan epikus és durvulós, üvöltözős Not Ready To Die szintén, viszont a maga hét perc feletti játékidejével ezt azért baromira túlhúzták annak idején, nagyjából a kétharmadáig bír érdekes maradni. A három évvel ezelőtti, erősen – naná – metallicás Jade Helm instru pedig ugyan rejt jó témákat, de valami elképesztően széteső és töredezett. Emlékszem, erről már akkoriban is az jutott eszembe, ami egyébként elég gyakran megfogalmazódik bennem az utóbbi évek Avenged Sevenfoldjával kapcsolatban: hogy listavezető lemezek ide, arénaturnék oda, ezek a srácok sajnos a mai napig sem tudják igazán, mihez kezdjenek szegény Jimmy Sullivan nélkül, és mindenbe bele-belekapnak, hátha végre sikerül elcsípniük a fonalat.

Nos, ha a The Stage-en még nem is érkezett el ez a pillanat, a remény azért nem halt meg teljesen. Újabb City Of Evil-szintű mestermű már elég nyilvánvalóan nincs a pakliban ennél a bandánál, de a Mad Hatter-féle dalok mindenképpen felvillantják a fényt az alagút végén. Mivel ez egy gyűjteményes EP, pontozni nem látom értelmét, de az új nóta mindenképpen megérdemelne egy nyolcast.