Néhány hete látott napvilágot a kilencedik Ayreon-nagylemez, mely egyértelműen kakukktojás: a Transitus ugyanis eredetileg nem is Ayreon-anyagnak készült. A sokszereplős, grandiózus sci-fi konceptlemezekben verhetetlen projekt mögött álló agy, Arjen Lucassen ezúttal ugyanis valami mást vett a fejébe. Romantikusabbat, drámaibbat akart alkotni, egyfajta musical- és színházi hatású darabot, és a közreműködő előadókat, hangszereseket is így válogatta össze, de az artworköt is ehhez igazította. Végül aztán – talán kiadói nyomásra – mégis Ayreon név alatt jött ki a Transitus, és ha magát az elmesélt történetet figyelmen kívül hagyjuk, akkor azért olyan nagyon nem is lóg ki a sorból. Arjen nyilván nem tud kibújni a saját bőréből, és bármennyire is imádom a munkáit, azt is el kell ismernünk, hogy sajnos panelesedik ő is, így a Transitus persze más, de összességében annyira mégsem.

Míg az eddigi Ayreon-anyagok egymáshoz lazán kapcsolódva ugyan, de felfűzhetőek voltak egy történetszálra, a Transitus ehhez képest térben és időben is teljesen máshol játszódik. A korábbi anyagokkal ellentétben itt semmilyen sci-fi elem sincs: a helyszín a Föld (feltehetően Észak-Amerika), az időpont pedig 1884. A történet középpontjában a gazdag földesúri családból származó Daniel (Tommy Karevik) és a cselédsorba született Abby (Cammie Gilbert) szerelme áll. Daniel korai halála miatt a szerelmesek természetesen hamar elszakadnak egymástól, a Menny és a Pokol között lévő furcsa dimenzióban, Transitusban azonban Daniel meggyőzi a holt lelkeket túlvilági helyükre irányító Halál Angyalát (Simone Simmons), hogy engedélyezze szellemként való visszatérését. A teljes sztorit nem akarom előre lelőni, de természetesen minden, szerelmi történetekben kötelező elem felvonul a dupla anyagon. Van itt cselszövés, kapzsiság, múlhatatlan szerelem és önfeláldozás, megfűszerezve gonosz mostohával, ármánykodó testvérrel és fiát kiátkozó, kegyetlen apával.

A történet és a karakterek kellően romantikusak tehát, Arjen pedig tökéletesen válogatta össze hozzá a megfelelő vokalistákat is. Tommy Karevik kissé ripacskodó előadása vagy a Henry karakterét játszó Arena-énekes Paul Manzi nekem ugyan túl sok néha, de ha Arjennek az volt a célja, hogy ezúttal inkább egy, a musicalek világához közelebb eső produkciót tegyen le az asztalra, akkor abszolút megtalálta az embereit. Velük ellentétben az Ayreon-újonc Cammie Gilbert (lásd még Oceans Of Slumber) végig lélegzetelállító, akárcsak a mindössze epizódszerepre kárhoztatott Dee Snider, aki a vaskalapos, szívtelen apa szerepét kapta. Tulajdonképpen annak a karakternek a 19. századi változatát hozza itt remekül, akit az I Wanna Rock klipjében megismertünk 1984-ben. A Get Out! Now!, melyben Snidert a jolly joker Marcela Bovio és Caroline Westendorp támogatja meg gyilkos vokálokkal, egyértelműen a lemez egyik legjobb tétele, ráadásul Joe Satriani is elereszt benne egy tipikus, de kifejezetten atom gitárszólót. Mindez az első diszk egyértelmű csúcspontjává teszi.

Szerepet kapott még a Threshol-dobos Johanne James, ezúttal énekesként, illetve az Ayreon-veterán Michael Mills, és a mindig remeklő Amanda Somerville is, szóval a szereposztás igencsak nívós ezúttal is, és tulajdonképpen, ha az ember ráérez a kissé más megközelítésű dalokra, akkor nem kérdés, hogy a Transitus ugyanúgy egyben van, mint eddig minden, amihez Arjennek köze volt. A lemezzel való ismerkedést kifejezetten megkönnyíti, hogy néhol bizony egészen konkrét (szándékos vagy sem, ki tudja?) visszautalások vannak korábbi anyagokra: az Into The Electic Castle hangulata például kifejezetten sokszor visszaköszön, a Star One Digital Rainje pedig egészen konkrétan kihallható a The Great Beyondból. Kezdetben sokat segít a sztori befogadásában a gyönyörű, ízes narráció is, mely Arjen gyerekkori kedvencéhez, a Doctor Who sorozatból ismert Tom Bakerhez köthető. Baker természetesen tökéletes, a szerepe viszont kissé eltúlzott: többedik hallgatáskor már egyértelműen leülteti a Transitust a kifejezetten túltolt mennyiségű szöveges rész.

Ayreon-geekek számára érdekesség lehet, hogy ez az első lemez, amin Arjen igazi kórussal, az izraeli Hellscore-ral dolgozott, de most először hallhatók valódi rézfúvósok, illetve tekerőlant is Ayreon-lemezen. Komoly újdonságot jelent az anyag vizuális oldala is: a csapat házi festője, Jef Bertels helyett ezúttal David Letelier jegyzi a borítót, a bookletben pedig helyet kapott egy kifejezetten impozáns képregény Felix Vega tollából, mely végigkíséri a lemez teljes történetét. Teljesen más tehát a kiadvány kiállítása, mint az eddigi Ayreon-anyagoké, a végeredmény azonban nem kevésbé gyönyörű. Arjen szokásához híven természetesen a Transitus is beszerezhető minden igényt kielégítő, earbook-verzióban is: az ebben található négy CD-n és DVD-n pedig tényleg a lemezzel kapcsolatos összes érdekesség megtalálható, a dalok vokáljainak munkaverzióitól a képregény vázlatain át egy egészen vállalhatatlan videoklipig. Meg persze itt vannak a már megszokott instrumentális verziók és a terjedelmes making of dokumentumfilm is.

Más tehát a Transitus, mint amit Arjen eddig csinált, és azt sem mondanám, hogy minden pillanata telitalálat, de a magas színvonalat ezúttal is hozza, és ismét csak maximálisan el lehet merülni benne. Ráadásul a Listen To My Story, a Get Out! Now!, a Condemned Without A Trial, a Message from Beyond (benne Marty Friedmannel), a This Human Equation a kacérkodó Simonéval vagy a Great Beyond simán odatehető a legjobb munkái mellé.