Tologatom már pár hete az új Backyard Babiest, mert nem éreztem úgy, hogy sok érdemlegeset tudnék hozzáfűzni ahhoz képest, amit a legutóbbi, kvázi-visszatérő Four By Fourról leírtam. Főleg, miután jól rácsodálkoztam: már utóbbi megjelenése óta is négy év telt el... Ez persze nem jelenti azt, hogy különösebb problémák lennének a Sliver And Golddal, viszont elődjéhez hasonlóan ez az új anyag sem gyújtott éppen lángra. Egynek elmegy, de valószínűleg ennél lényegesen több már nem is rejlik ebben a csapatban. Többek között ez volt az egyik oka, hogy teljes lelki nyugalommal hagytam ki az áprilisi koncertet is a Barba Negrában, láttam már őket úgyis sokszor.

Annyiszor írtam már a Backyard Babiesről a Shock! hasábjain, hogy biztos önmagamat ismétlem, de sebaj, végső soron a csapat mai tevékenysége is kimerül ennyiben: különösebb teketória nélkül dalokat írnak a saját jól bevált fogásaikkal, és kész. Kellemesen indul a lemez a fogósabb, melodikusabb Good Morning Midnight és a kicsit pörgősebbre vett Simple Being Sold kettősével, kissé butuskábban, de azért továbbra is aranyosan halad tovább a Shovin' Rocks enyhe tingli-tanglijával, illetve a Ragged Flag ritmuscentrikusabb dalolászásával, aztán nagyjából ebben a szellemben is folytatódik. Nincs gond azzal, amit hallunk, de nem is vágja gyomorszájon az embert.

A 35 perces műsor során menetrendszerűen előkerül érzékenyebb, melodikusabb darab (Yes To All No) meg London-'78-meets-Stockholm-'98 szabású, utcaszagú punk'n'roll (Bad Seeds, Sliver And Gold, A Day Late In My Dollar Shorts) is, de valahogy mindegyiknél az a benyomásom: hiába okésak a dalok, ezen a kategórián egyik sem képes túlnőni. Egyvégtében hallgatva mindig a főleg Dregen által énekelt 44 Undeadnél érzem először, hogy igazán megmozdít bennem valamit, és kedvem van ismétlőre tenni egymás után akár többször is. Ez a füstösebb riffelésű, kimértebb tempójú téma talán nem a lemez legarcbamászóbb szerzeménye, viszont a maga kevésbé nyilvánvaló jellegével együtt is tökéletesen megmutatja, mitől emelkedett ki a fénykorában annyira a mezőnyből ez a csapat. A másik csúcspont pedig érdekes módon a záró Laugh Now, Cry Later című finom, zongorás ballada, amit Nicke Borg valami csudajól énekel, a végére pedig – a Babiestől meglepő módon – szinte filmzenés-musicales monumentalitásba csapnak át vele. Itt még a hat perc fölé kúszó játékidőt sem érzem túlzásnak.

Nézőpont kérdése, mennyire sok vagy kevés ez a lemez egy efféle csapatról, de a legtöbb Backyard-korú bandától valószínűleg illúzió lényegesen többet várni a hasonló anyagoknál. Tragédia nincs, simán hallgatható a Sliver And Gold, függőséget viszont aligha fog okozni bárkinél is.