Jó köröket fut az utóbbi években a Behemoth. Az utolsó lemezek baromi jól sikerültek, februárban pedig saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla, hogy a csapat ma már arénaméretben is simán működőképes (csak a hangzásukat tudnám feledni...). Így aztán nem csoda, ha Nergal is folyamatosan újabb és újabb érdekességekkel igyekszik előrukkolni és fenntartani az érdeklődést maguk iránt. A karantént és a turnémentes időszakot ők is egy EP-vel hidalják át, amelyen egy feldolgozás két változata mellett két vadiúj saját darab kapott helyet.

A The Cure nálam pár dalt leszámítva sosem számított kedvencnek, ugyanakkor a zenekar érdemei nyilván elvitathatatlanok. Az A Forest pont azon kevés nótájuk egyike, amelyeket kedvelek, de ezt leszámítva is alapklasszikus, ráadásul hangulatilag is passzol a Behemoth világához. A zenei alapokat baromi jól el is kapták: megmaradt a negyven (!) évvel ezelőtt született eredeti minden jellegzetessége és összes vezérmotívuma, sőt, atmoszférája is, mindezt ráadásul úgy, hogy belepakolták a saját stíluselemeiket. Viszont vokálfronton valami rettenetes a végeredmény. Ha esetleg – hozzám hasonlóan – azt gondoltad volna eddig, hogy Robert Smith előadásmódja modoros és mesterkélt, hallgasd csak meg, mit szenvedett össze ide Nergal és különösen haverja, a Shining egyszemélyes agytrösztje, Niklas Kvarforth... Egymásra licitálva, színpadiasan bömbölnek-hörögnek-nyöszörögnek-sikoltanak, az ember szinte látja közben maga előtt, amint versenyeznek, ki tud közben félelmetesebb, eltorzultabb arcot vágni a tükörben, csak éppen lehetetlen komolyan venni ezt így, ebben a formában. Adam sem kapta el igazán a nótát, de ő még hagyján, amit viszont Niklas művel, tényleg a legkellemetlenebb, legcikibb, legröhejesebben bepózolt ripacskodás kategóriájába tartozik. Sajnos az élő verzió is hasonlóan kínos, pedig ismétlem, a hangszeres rész nagyon jól sikerült. Persze nem tudom, miért lepődtem meg, hiszen Kvarforthot eleve nem tartom sokra zenészként („don't mistake lack of talent for genius", ahogy ugye a klasszikus mondás is szól...), és a körítés sem hat nála abba az irányba, hogy rokonszenvezzek a munkásságával. Hát, ez a feldolgozás sem segítette a barátkozást.

Még szerencse, hogy a két friss Behemoth-nóta baromi erős, és folytatja a bevezetőben említett jó köröket. Igazából tényleg annyi a lényeg, amit Nergal elmondott előzetesen: az I Loved You At Your Darkest folytatását hozzák, nem többet, nem kevesebbet, ez viszont már helyből is örömteli. A Shadows Ov Ea Cast Upon Golgotha egy gyorsabb, tempósabb, sötét és baljós, de nem túl sűrű téma, még azt is megkockáztatom, hogy a The Cure után szabadon ebben is rejlik némi ős-darkos hatás, ráadásul ritmusait és riffelését, dallamait tekintve is könnyen fogható a műsor. Az igazi nagyágyú azonban az Evoe, egy valódi Behemoth-sláger a csapat minden védjegyével: súlyos, gonosz és elvetemült, ugyanakkor szinte már-már nevetségesen fülbemászó ahhoz képest, hogy egy black/death/satöbbi-alakulat daláról beszélünk. Nergal mára tényleg teljesen kitapasztalta, miként kell kerekre csiszolni egy számot, az Evoe gyakorlatilag mindent megtestesít, amitől jó a mai Behemoth. Tényleg abszolút megérdemelten tartanak ott, ahol.

Pontozni nehezen tudnám ezt az EP-t, így inkább el is tekintek a dologtól. A feldolgozást bőven elég egyszeri érdekességként meghallgatni (sőt, igazából akkor sem veszítesz semmit, ha a felénél lépteted), de a két saját darab mellett hiba lenne szó nélkül elmenni.