0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Hosszú szünet után jelent meg újra a Vol. 10 fanzine, immáron a 15. számmal, újra cd melléklettel. A cd-n 17 dal található, nem elemezném ki mindet, mivel egyik felét a vonatkozó kritikákban meg lehet találni nálunk (pl. Varso, Polly Is Dead, Phaidon, The Dethroners), a másik fele pedig számomra túl elvont és nem túl zenei.

Azt hiszem, ezen lemez történetével mindenki tisztában van, ezért csak röviden foglalkoznék vele: A kanadai Voivod fő dalszerzőjénél, Piggynél (polgári nevén Denis D'Amour) vastagbélrákot diagnosztizáltak, ami aztán tragikus gyorsasággal el is vitte a gitárost.

Elég régen piacra került már ez az album (tavaly szeptemberben), de mivel hozzám csak a minap jutott el, nem írhattam róla korábban... A Victory bizony őskövület, lassan múzeumban a helyük - de azért csak lassan! Egyelőre még nagyon is mozgékonyak a srácok. Aligha van rajongó a műfajban, aki ne találkozott volna legalább a nevükkel.

Az Infini a második Voivod album, mely Denis D'Amour, alias Piggy halála után, a gitáros laptopján talált témák és nótaötletek felhasználásából született. Ebből következik, hogy minden tekintetben a 2006-os Katorz ikertestvére. A Voivod hívek nyilván tisztában vannak vele, de a későn érkezettek kedvéért talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a kanadai csapat kreatív magját az alapító/dobos Away mellett Piggy jelentette, így sajnálatos halála a banda létezését is egyből megkérdőjelezte.

Hallgasd figyelmesen, és az első perc után se vedd ki a lejátszóból! Valahogy ilyen mottóval reklámoznám a kiadó helyében az ex-Rage gitáros szólóanyagát, mivel annyira nehezen emészthető, hogy képtelenség egészséges emberi aggyal feldolgozni azt egyből!

Ki tudja, hány évvel ezelőtt, még az Oláh Szabival felálló after@all előzenekaraként láttam a VL45-öt először. Azóta jó pár év eltelt, így nyugodtan kijelenthető, hogy ők is megküzdöttek rendesen, mire az első nagylemezük végre napvilágot látott.

Az a tény, hogy Victor Smolski egy nagyon profi gitáros, és hogy mesterien tudja a metal és a klasszikus zene szépségeit ötvözni műveiben, már jó ideje bizonyítást nyert az előző, Heretic címet viselő szólóalbumán (amiből mindig meg-megcsillantott valamennyit a koncerteken játszott szólóiban), és többé-kevésbé az utolsó három Rage albumon is.

Kicsit sem meglepő címet adtak ötödik lemezüknek a brutális death elkötelezett hívei. Ha valaki nem tudná, a Deicide üdvöskéje, Glen Benton itt is hörög mostanában, bár nem a kezdetek óta, hiszen a csapat 1989 óta létezik, ilyen-olyan felállásokban. Benton doki 2001 óta mondogatja itt, hogy hörr-hörr. Összetéveszthetetlenül. Utolsó lemezük '99-es, tehát Betondoki ezen a korongon debütál, mint Vital Remains tag.

Azt hiszem, Vicky Sunday nagyon rossz helyre született. Ha mondjuk Los Angeles lenne az otthona, egy kis szerencsével simán karriert futhatott volna be a dallamos zenék világában. Ebből sejthetitek, hogy a Mosaic igazi amerikai ízű napfényes rockzenét rejt, dús gitárokkal, kellemes gitárszólókkal, billentyűkkel, fogós dallamokkal.

Itt az ukrán üdvöske. Azaz ma már amcsi, ugyanis ha rávizslantunk a honlapjára, nyomban a fiatalember vigyorgó képe jelenik meg az amcsi lobogó alatt, s Vitya boldogan tudatja minden halandóval: ő immáron az Államok polgára. Vitalijt ismerhetik mindazok, akik hallottak már az Artension zenekarról - vagy épp összefutottak e billentyűs fenomén korábbi szóló produkcióival.

Egyszerűen bámulatos, ahogy Geoff Thorpe gitáros, az amerikai power metal legenda egyetlen megmaradt alapítótagja képes volt talpra állni Carl Albert csodaénekes elvesztése után! A gyenge, színtelen Something Burning után '98-ban Brian O'Connerrel a mikrofonnál megcsinálta a kimondottan erős, a megszokott Vicious Rumors-ízek mellett a modern hatásoktól sem mentes Cyberchrist albumot.

Tetszetős, szép színekkel és formákkal csábít a Visions of Atlantis második albuma és aki egy boltban futtában belehallgat az anyagba, alighanem tüstént el is csábul, különösképp, ha Nightwish rajongó! Azonban itt álljunk meg kicsinyég...

Érdekes, hogy hosszú évek hibátlan teljesítményét követően az elmúlt évtizedben mennyire megégette magát a '80-as évek talán két legemblematikusabb US power metal bandája. A Metal Church egy időre tetszhalálba merült, majd visszatértek, de azóta egyszerűen képtelenek igazán erős lemezt készíteni, a Vicious Rumors-t pedig az aranytorkú Carl Albert tragikus halála küldte a padlóra.

Emlékeimben HC csapatként élt a Vision Of Disorder, ezért elég meglepett arcot vágtam amikor felcsendült a nyitó Living To Die című dal. Na ja, a változások korát éljük, de hogy az énekes, Tim Williams milyen fülbemászó dallamokra képes, azért az mindenképpen figyelemre méltó, persze a rekedt üvöltést sem hanyagolja teljesen, csak ritkán használja, inkább színesítésként.

Nem éppen tejfelesszájú tagokból áll a Vicious Art, hanem kipróbált zenészekből, úgy mint Matti Mäkelä gitáros és Robert Lundin dobos a Dark Funeralból, hozzájuk csatlakozott később Jocke Widfeldt hörgős/bőgős (Dominion Caligula, Obscurity) és Tobbe Sillman gitáros (Guidance of Sin, The Dead).

Elsőként is tüstént meglestem, változott-e a felállás: nem. Ugyanazok az arcok köszönnek vissza rám a borítóról s ez jó előjel nem csupán bandák, de projectek esetében is. Itt nyomul Fáradhatatlan Fabio barátunk csakúgy, mint barátságos kísérői. Sőt, még a kiadó is ugyanaz, mint első ízben.

Az az igazság, hogy ki nem állhatom az énekesnős-gótikus zenekarokat, különösen akkor, ha az angyali hang megosztozik egy hörgővel. Az ilyesmit általában röhejesnek tartom. Erre tessék, a tréfás kedvű sors (vagy maga a szerk.) éppen egy ilyen banda lemezét osztja rám.

Akik valaha is körülnéztek az itáliai zenei palettán, bizonyára beleütköztek már ebbe a névbe. Hisz a Vision Divine erős köldökzsinórral kötődik olyan "jelenségekhez", mint a Labyrinth, vagy épp Fabio Lione. Az idők során persze kész átjáróház volt a banda, Fabio is továbbállt, hogy inkább csak a Rhapsody soraiban zengedezzen, helyére pedig egy Michele Luppi nevű fazon került. A billentyűket az Eldritch-ben is megfordult Oleg Smirnoff kezeli, aki a nóták megírásából is maximálisan kivette a részét.

Feltételezem, a hazai Vader rajongótábornak ismerős lehet egy bizonyos Daray nevezetű egyén, illetve a - gondolom csekélyebb számú - Behemoth fanok számára Orionról nem az űrhajó jut eszükbe. Nos, eme két zenész egy bizonyos Vesania nevű együttesből ugrott be a fent említett két black metal csapatba.

Pofonegyszerű a képlet: Sascha Paeth (többek között a Rhapsody, Kamelot és Angra lemezek producere) plusz André Matos (volt Angra énekes) mínusz metal. Marad a gazdagon meghangszerelt, szimfonikus hatású zene és a széles tartományokat bejáró, sokszínű ének. A végeredményt mégsem lehet egyértelműen meghatározni.

A Verbo Nero egy olasz black metal csapat, 1998-ban alakultak, majd sok tagcsere után a remek Chaoswave gitárosa, Henrik Rangstrup is kikötött náluk egy időre, majd ő rájött, hogy nem ez az ő zenéje. 2005-ben stabilizálódott a felállás, bár ezen EP feljátszása után otthagyta őket Sandro, a dobos. De már megtalálták az utódját.

Metallica vagy Megadeth? Ez az álnok kérdés szinte minduntalan felüti a fejét, ha thrash metalról esik szó, s a válasz ilyenkor vagy az, hogy „há' mégis mit gondolsz, ember, még szép hogy a Talicska", vagy szimplán egy kisípolnivalóan cifra anyázás. Vagy Slayer. Én is sokáig gondban voltam, ha ezen kellett eltöprengenem, ám aztán megismertem a Testamentet...

A Venomous Concept nem más, mint a Napalm Death jellegzetes hajzatával rendelkező Shane Embury basszer és a Brutal Truth hangszálgyilkos Kevin Sharp közös projektje, melynek ötlete egészen 1989-ig nyúlik vissza, amikor is a két emblematikus grind alak először röffent össze pizzázni és agysejteket masszívan pusztítani.

Meg kell mondjam, későn ébredtem, már ami a gitárhősöket illeti. Jó ideig hiányzott nekem az instru gitárzenéből az ének, és ennek köszönhetően bizony jónéhány kiváló lemezről lemaradtam. Pár hónapja kattantam rá a témára, részben azért is, mert úgy gondoltam, saját irodában ülve remek háttérzene lehet az efféle muzsika, amely halkan szólva még akkor sem hivalkodó, ha valaki valami ügyes-bajos dologgal benéz hozzám.

Feltámadás. Nos, pontosan ilyen címet szoktak adni huszonharmadik visszatérő lemezüknek egykoron jelentős, magukat ma is annak képzelő metalhősök, a Venom pedig mindent megtesz, hogy megfeleljen a tradícióknak.

A csornai Villon zenekar elég régen nyomult már ahhoz, hogy eljöjjön az idő az első lemez kiadásáig. 1992-ben kezdték, s a környékünkön (Győr-Moson-Sopron megye) eléggé ismert volt a nevük.

Gyakran hajlamosak vagyunk előítéletekre, például azzal kapcsolatban, hogy milyenek is a vallásos emberek. Az egyik ilyen közhely, hogy zárt kis világukban élnek, nem elég nyitottak, illetve, hogy mindent csak egy szemszögből hajlandóak nézni, és csak egyetlen mérce szerint.