Hihetetlen, mennyire mást lehet megfogni és sugallni egyetlen címként választott évszámmal. Ilyen típusú albumnévként nyilván mindenkinek az 1984 és az 1987 ugrik be először – utóbbi lemezeket ugyan nem a Bon Jovi követte el, de mégis a leginkább Jonék által meghatározott éra érzésvilágát summázták. Nem tudhatom, felmerült-e bennük tudatosan ez a párhuzam (szinte biztos vagyok benne, hogy valaki bedobta valamilyen formában), de a címválasztás tökéletes – méghozzá több értelemben is.

Jon két dalt leszámítva egyedül jelzi szerzőként a lemezt (a két kivételt John Shanks producerrel és Billy Falcon dalkováccsal rakta össze), alighanem ennek köszönhető, hogy a borítón is szólóban parádézik, de ez végső soron talán nem is olyan lényeges. Mióta Richie Sambora kikerült az egyenletből, úgyis leplezetlenül egy emberen áll vagy bukik ez az egész történet, de végső soron azelőtt is fejnehéz gépezetről beszéltünk, szóval ezen simán túllendülhetünk. Pláne, hogy a Bon Jovi Richie Samborával sem készített ennél lényegesen erősebb albumokat a 21. században, szóval hülyeségnek tartom, amikor a kommentszekciókban az ő hiányához kötik a mai állapotokat. Úgy gondolom, aki nem tartotta velük a lépést, évekkel ezelőtt végleg leszámolt a zenekarral kapcsolatos reményeivel, de a kötelező körök kedvéért azért ideírom: ha a régi ( = 20. századi) Bon Jovit akarod hallani, továbbléphetsz. Ha viszont tetszettek az előző albumok, nagy valószínűséggel ez is tetszeni fog. És kábé ennyi.

A mai Jovihoz képest egyébként nem is indul rosszul az album, már abban az értelemben, hogy a kezdésnél legalább történik valami. A Limitless megközelítésében mintha csak egyesülne a csapat mindhárom nagy korszaka: az óóózásban és a tapsolós ritmusban a '80-as évek köszön vissza, a pilinckázó gitárhangokban a '90-es évek U2-s/springsteenes érája kísért, a hangulatban pedig a coldplayes, szomorkás modern kori Bon Jovi. Nem nevezném kiemelkedő dalnak, de a lemezen kétségtelenül a jobbak közé tartozik, tesójával, a Beautiful Druggal egyetemben. Utóbbiban is hasonló a perspektíva, ami nem véletlen, hiszen ez a két Shanksszel és Falconnal összekalapált darab. De az anyagot alapvetően az elmélkedős-bölcselkedős, lassabbra, borongósabbra vett, és mi tagadás, baromira unalmas tételek dominálják egy néhol szinte megdöbbentően mélyen mormogó főszereplővel.

Ez az unalom sajnos nem stílusfüggő: egyformán jellegtelen és jelentéktelen a Do What You Can Jóbarátok-meets-Springsteen-meets-country hangulata, a Story Of Love lírázása, a sulilövöldözős témájú Lower The Flag akusztikus társadalomkritikája, a Let It Rain nyíltan Born To Runt idéző kezdése, szintén a Főnököt idéző folytatása. A legrockosabb pillanatokat hozó Brothers In Arms is legfeljebb a harmadik-negyedik kislemez B-oldalának ment volna el a '90-es években. Utóbbi érát – konkrétan a Dry Countyt – idézi a Blood In The Water is, csak nem túl acélosan, a záró Unbroken meg nem indul rosszul a vészjósló elektromos gitárral a háttérben, csak aztán semmit sem sikerül kihozni belőle. És a jó Jon fülre valóban nem 58, hanem inkább 68 évesnek tűnik például az American Reckoningben, noha utóbbi nóta ezzel együtt sem rossz a maga nemében. Bár ezekkel a borzalmasan fontoskodó, jelentőségteljesnek szánt, de csak orbitális politikai-társadalmi klisékkel dobálózó szövegekkel mindig ki tudott kergetni a világból sokat látott New Jersey-i barátunk.

A 2020 tehát tényleg leképezi 2020-at. Komor, borongós album ez, amit végső soron meg lehet hallgatni, ha muszáj, de nem vágysz rá – mint ahogy a maszkot sem szereti senki, mégis felteszed a metrón meg a boltban, mert most ez van, és kész, az ember elfogadja a helyzetet, otthon viszont nyilván hordja a halál. Ahelyett, hogy igazán megfogható ingerekkel a padlóra vinne, inkább csak átfolyik rajtad a zene, és miközben szól, azt várod: legyen már vége, és kezdjünk végre új fejezetet. Talán nem is lenne ennyire irritáló ez az egész, ha nem akarna közben marhára fajsúlyosnak, mélynek, intellektuálisnak tűnni, miközben nyilvánvalóan rohadtul nem az. Sokkal inkább egy dalszerzői virágkorát minimum két és fél évtizede hátrahagyott, a hegycsúcs magányában önmagát stimulálni igyekvő szupersztár ikszedik felejthető lemeze a sorban. Az érdemi tartalom körülbelül egy soványka és középszerű EP-t tenne ki.

A Bon Jovi iránt ma sem csak a turnéfront egyik csúcsragadozójaként mutatkozik kereslet – az utolsó négy hagyományos soralbum simán az amerikai listák élén kezdett –, de ettől még ne legyenek illúzióink: a 2020 dalait nemhogy tíz, de valószínűleg már két-három év múlva is mindenki keveri majd az utolsó néhány anyag szerzeményeivel. Ha már stadiondínókról beszélünk, Jon nyugodtan eltanulhatná a Metallica vagy még inkább a Guns N' Roses lemezkészítési tempóját, ha csak ennyire képes ma már.