Steve Harris számára bizonyára sokat jelent a British Lion, ha még az Iron Maiden bokros teendői közé is beszuszakolja második zenekarának ügyeit. Az eleinte hobbiprojektnek tűnt formáció ha nem is nagyon aktívan, de rendszeresen koncertezget – pár éve hozzánk is eljutottak –, és hét és fél év alatt összeállt a második nagylemez is. Lelkesedni viszont most sem nagyon tudok, és a teljesen borult Harris-fanokat leszámítva a többség alighanem hasonlóan lesz majd ezzel.

Steve vaskezű zenekarvezetőként, dalszerzőként a rocktörténelem egyik legnagyobb csapatává tette az Iron Maident, de az évek során azért többször is bebizonyosodott: távolról sem tévedhetetlen. Blaze Bayley leigazolását nem feltétlenül akarom itt felemlegetni (baromi régen volt, ráadásul aránylag gyorsan korrigálták is a hibát), de 'Arry producerként például messze nem tartozik a világligás topligába, kvázi A&R-osként pedig kimondottan érthetetlenül válogat. Nem is feltétlenül gyerekeinek bandáira gondolok (bár Laureen Harris vagy a The Raven Age Maiden-turnékon történt erőszakos nyomatása sem tűnt éppen profi húzásnak, főleg a produkciók ismeretében), hanem az olyan, szintén éveken át világszerte körbehurcolt bandákra, mint a Dirty Deeds vagy a Stray. És nem véletlenül hozom fel pont ezeket, hiszen a British Lion is ilyen féltő gondoskodással terelgetett reménységként indult, csak aztán Harris annyira megszerette őket, hogy végül beszállt hozzájuk. Viszont a zenekar ettől még sajnos menthetetlenül középszerű maradt a mai napig.

A legtöbb friss recenzió kiemeli, hogy a The Burning jobb, érettebb, színvonalasabb az első lemeznél (amely a biztonság kedvéért még Steve neve alatt jött ki hivatalosan). Ez talán tényleg így is van, viszont még sajnos mindig kevés az üdvösséghez: úgy is fogalmazhatok, hogy a debüt sem volt hallgathatatlan, és ez az új anyag sem rejt semmi igazi érdekességet. Vagyis lényeges szintbeli különbséget, jelentős minőségi ugrást én a magam részéről nem igazán érzékelek. A British Lion továbbra is azt a jellegzetesen brites ízvilágú hard rockot nyomja, mint legutóbb: a stílusról olyan nevek jutnak az ember eszébe, mint a UFO, a Uriah Heep, a Thin Lizzy vagy a Magnum. Ugyanakkor feltűnő, hogy némileg maidenesebb most ez az anyag a bemutatkozásnál. Harris összekeverhetetlen játéka, dalszerzői fogásai miatt persze alapból is megkerülhetetlen a párhuzam, de ezúttal konkrét témák szintjén is több a hasonlóság, halld az olyan tételeket, mint a City Of Fallen Angels, a címadó, a Lightning, netán a Bible Black. Nem mondanám, hogy ezek a dalok tokkal-vonóval együtt mehetnének a következő Maiden-lemezre, mert azért nem ilyen egyszerű az ábra, de ha belefülelsz valamelyikbe, érteni fogod, mire gondolok. Szerintem ez a leglényegesebb eltérés az első albumhoz képest, nem pedig a színvonal.

A British Lion-dalok ugyanis sajnos továbbra is reménytelenül közepesek. És igen, nyugodtan jöhet nekem bárki azzal, hogy de hát ez meg az a téma milyen jó – nem vitatom, tényleg sok szépen elkapott gitárdallam, szóló, basszusfutam (nyilván), hangszerelési megoldás akad a dalokban, több tétel is kifejezetten ígéretesen indul, aztán valahogy mégsem történik bennük semmi. Richard Taylor énekes színtelen hangja, energiamentes, viszont határozottan maníros stílusa biztosan főszerepet játszik abban, hogy több hallgatás után is összefolynak a dalok, de azért nem írnám kizárólag a frontember számlájára a dolgot: ez a zene önmagában sem túl érdekfeszítő. Ha egyetlen dallal kellene érzékeltetnem, mi bajom a British Lionnal, alighanem a Last Chance lenne az, amely tényleg amolyan állatorvosi lóként hordja hegybe a banda összes gyenge pontját: harmadrangú, a '90-es évek derekát idéző Harris-témák keverednek milliószor hallott hard rockos megoldásokkal, aztán bejön a kimódolt, természetellenesen hangsúlyozott ének, a bridge és a refrén fantáziátlansága, illetve az óóóóózás pedig a Blaze-éra legfantáziátlanabb pillanatait idézi. És amennyiben mindez nem lenne elég, még el is húzzák hat percig az egészet... De hasonló kapufa a melodikus Legend vagy a húzósabb, fémesebb Spitfire is. Utóbbi már akár kislemez B-oldalas Maidennek is elmenne a zene alapján, de aztán jön Taylor, és módszeresen agyonveri az egészet ezzel a béna, töketlen, kreativitástól és lendülettől mentes előadásmóddal. A Land Of The Perfect People-hoz szintén csak egy jó énekes hiányzik, aki képes lenne szívvel-lélekkel megtölteni az alapokat, adni nekik valami konkrét fazont. A hangzás egy fokkal talán jobb az első anyagénál, de nem túl dinamikus, sajnos ezen a téren is a '90-es évek közepének és második felének Maidenjének szelleme lengi be a The Burninget.

Mint írtam, tényleg összeszedettebb ez az anyag az elsőnél, de azért nem annyival, hogy ezt a pontszámban is kifejezésre juttassam. Harris egy élő legenda, aki minden tiszteletet megérdemel, sok örömöt kívánok neki ezzel a nyilvánvaló szerelemprojekttel is, de sajnos továbbra sem tudom őszintén ajánlani a Brit Oroszlánt. Nem nevezném rossznak ezt az egészet, de sajnos jónak sem.