Az első két album idején nagyon bírtam a Bullet For My Valentine-t, még annak dacára is, hogy őket is sújtotta a sokat látott – vagy magát annak képzelő – metalos közönségrétegek azon megvetése, amely minden fiatalok által tömegesen kedvelt, dinamikusan feltörekvő zenekart elkísér. Engem különösebben nem izgatott ez az egész: a még kiforratlanabb, de óriási zsigeri erőt, számos kiváló dalt rejtő The Poison és a thrashesebbre vett, összefogottabb Scream Aim Fire egyaránt sokat szólt nálam, és ma is remek albumoknak tartom őket. Aztán a banda vagy megrészegült a sikerektől, vagy csak túl sok gyümölcsszedő kezdett el hirtelen ólálkodni körülöttük, és a fiatal srácok nem tudtak ellenállni a rossz tanácsoknak. A felemásan dallamosodó, elerőtlenedett Fevernél valami eltörött, a legutóbbi, slágerlemeznek írt, de nemhogy slágerektől, hanem épkézláb daloktól is mentes Temper Temper pedig minden túlzás nélkül pocsékra sikeredett. Ott tényleg azt mondtam, hogy ez a zenekar ennyi volt.
A jelek szerint elég sokan lehettek ezzel így, Matt Tuckék ugyanis rekordgyorsasággal vezényeltek le egy brutális hátraarcot. 2013 februárjában jött ki az utolsó a lemez, ők meg már akkor decemberben elszabadították a Raising Hell dalt, amit persze hangzatos nyilatkozatok kísértek a gyökerekhez való visszakanyarodásról. Ezek után senkit sem lephet meg, hogy az ötödik album már címében is jelzi ezeket a törekvéseket a méreg-téma babrálásával, és a lemezen ennek megfelelően ismét a zúzósabb, régi Bulletet hallhatjuk. Azt, amelyet jó nyolc-tíz évvel ezelőtt egy egész rockrajongó generáció kezdett el isteníteni. És ezzel nem túlzok, hiszen a 21. század legsikeresebb brit metalcsapatáról beszélünk jó 4-5 millió eladott lemezzel. Persze kérdéses, mennyire lehet felállni a padlóról egy ilyen stíluskanyar után...
Jó előre leszögezem: pusztán zeneileg a Venom teljesen jól sikerült. Gyakorlatilag pontosan azt a lemezt szállították le most, amit harmadikként kellett volna letenniük az asztalra, és ebben az esetben valószínűleg egy szavam sem lenne, mert a banda profi módon összerakta a dalokat. Már a nyitó No Way Out metalcore-os ízekkel elővezetett, azon mégis túlmutató zúzdája is meggyőző, a dallamos refrén azonnal üt, és innentől fogva gyakorlatilag komoly üresjárat nélkül pörög végig az anyag az Army Of Noise tanítani való módon feszült bridge-ével és kevésbé kiscsaj-etető, de szintén ütős kórusával, a tempós-thrashes, mégis nagyon melodikus Brokennel, a lassú címadó jellegzetes korai Bullet-húzásaival, a The Harder The Heart (The Harder It Breaks) összekeverhetetlen vonszolós-dallamos kettősségével, a Hell Or High Water gurgulázó gitárdallamaival, ragadós melódiáival, egészen az alapkiadást záró Pariah groove/thrash-riffeléséig. Tényleg minden itt van, amit az ember vár(t volna az előző két albumon) ettől a bandától: nagyon okosan zenélnek, profi a hangszerelés, szépen is játszanak, az agresszió mellett minden dalban akad valami, amibe szinte azonnal bele lehet kapaszkodni, a hangzást pedig maga a legendás Colin Richardson tette topra. Olyan elsőre is kiugró, azonnal mérgező sláger nincs, mint a Tears Don't Fall, az All These Things I Hate (Revolve Around Me), a Scream címadója vagy a Hearts Burst Into Fire, akadnak átlagos pillanatok is, de ezek is szépen belesimulnak az összképbe, nincs velük gond. A klipes You Want A Battle? (Here's A War)-ból pedig aztán tényleg üvölt, hogy direkt himnusznak írták, patikamérlegen kiadagolva hozzá az összes komponenst, a tinédzsereknek szóló szöveggel együtt, de a többihez hasonlóan ez is működőképes.
Zeneileg. Viszont az a baj, hogy az egész lemez olyan szinten matekos teljesítmény, hogy azt már az én gyomrom sem veszi be. Sokakkal ellentétben nincsenek naiv illúzióim a metallal kapcsolatban, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a Bullet szintjén kőkemény bizniszről beszélünk, és nem is gondolnám, hogy bármi baj lenne ezzel – ez mindig is így volt, mióta csak a zeneipar tényleg iparszerűen működik. A metalos közönség egy jelentős része persze a mai napig nem hajlandó tudomást venni erről, és a valóságban abban a formában sosem létezett nemes elveket, ügyeket társít kedvenc muzsikájához. Én az ilyesmin legfeljebb a fejemet csóválom, de annyira azért gyarló vagyok, hogy legalább egy minimális hitelességet elvárok azoktól, akiket hallgatok. Márpedig egy adott lemezen mindig hallatszik, hogy az alkotói legalább valamennyire komolyan gondolták-e, amit rátettek, avagy sem. Fennkölt szóval akár ihletettségnek is nevezhetném ezt a megfoghatatlan tényezőt. Nehéz megfogalmazni, miben áll a lényege, de érzed, hogy jelen van-e egy lemezben: akkor is, ha igen, és akkor is, ha nincs.
Na, hát ez az, ami a Venomból a legminimálisabb mértékben is hiányzik. Sylvester Stallone megcsinálhatta annak idején, hogy miután a kutyát sem érdekelt komikusként, ismét gépfegyvert ragadott, de egy filmsztár eleve szerepet játszik, rockzenét meg valahol mélyen mégis azért hallgatunk, mert ad valami többletet, valami őszintét, valami – ahogy fentebb is írtam – zsigerit. Az évek során mindenki változik, és ez a zenén is tükröződik, de az sajnos nem megy, hogy elkezdem dühös zúzdával, utána átváltok valami kommersznek szánt, középutas, zavaros izébe, majd miután ez üzletileg nem jött be, mindössze hónapok leforgása alatt, rezzenéstelen arccal visszatérek a kiindulóponthoz, mintha közben mi sem történt volna. És még csak nem is csinálok titkot belőle a nyilatkozataimban. Ezzel ugyanis pont az vész ki a dologból, aminek – kamaszos túlidealizálás nélkül is – a rock, a metal lényegének kellene lennie: az ösztönösség. Ami egyébként a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem áll ellentétben sem azzal, hogy valaki dallamosabbá, netán zeneibbé válik, sem azzal, hogy kísérletezésbe kezd. Vérprofi (egészen pontosan túlságosan is profi) ez a lemez, csak sajnos baromira nem hiszem el egy hangját sem, és ez baj.
Ebben az esetben nincs egyszerű dolgom a pontozással. Önmagában nézve a dalok megérnek egy nyolcast, a történet hiteltelensége, már-már ijesztően cinikus kiszámítottsága és a csapat attitűdje viszont egy kövér nullát is indokol. Magamnak pedig megszavazok egy tízest, amiért nem kizárólag utóbbit vettem figyelembe. Ez így átlagolva egy hatos, és senki sem mondhatja, hogy nem tettem meg minden emberileg lehetségeset értük.