Akkor először fussuk le a kötelező köröket: a Carpenter Brut nem metal, sőt, ha nagyon szigorúan vesszük, még csak nem is feltétlenül rock. Még azzal együtt sem, hogy a Leather Teeth-en Krystoffer Rygg, azaz Garm, illetve Mat McNerney, azaz Kvohst is felvonul, és a borító '80-as évekbeli glamster-áthallásai is egyértelműek. Sőt, még azzal együtt sem, hogy a művésznév alatt rejtőző, poitiers-i illetőségű Franck Hueso határozottan metalos aggyal rakja össze szerzeményeit, vagy legalábbis azok jelentős részét. Ez egyébként az utóbbi években surranópályán elég rendesen felfutott synthwave-vonal számos prominens előadójára jellemző Perturbatortől kezdve a Dance With The Deaden át egészen Meteorig. Viszont akármilyen címkét is aggatunk rá, a Leather Teeth simán az év egyik legkiemelkedőbb lemeze eddig, amit bárkinek bátran merek ajánlani, amennyiben marha jól megírt, hangulatos muzsikára vágyik, viszont nem igénye, hogy folyamatosan zúzzanak a gitárok.

Bevallom, kicsit meglepett, amikor Koroknai kolléga tavalyi The Fat Of The Land klasszikja alatt, a kommentszekcióban felmerült, miszerint lenne értelme néha írnunk efféle zenékről. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg metalos arc nyitott ebben az irányban, én is elég sok synthwave-cuccot pörgetek a mindennapokban, de egészen addig mégsem jutott eszembe, hogy be kellene hozni ezt a vonalat a Shock!-ra. Még úgy sem, hogy noha nem gitár-dob-basszus felállásban készült, egyik legnagyobb effajta kedvencem, Meteor 2016-os Parallel Lives albuma attitűdjét, érzésvilágát, sőt, számos konkrét zenei fordulatát tekintve is csont nélkül passzol az oldalon szereplő muzsikák közé. Nos, a Leather Teeth-re is maradéktalanul áll ugyanez: amennyiben nem ragaszkodsz semmiféle beidegződéshez, simán elkaphatja a fejedet rockra hangolt fülekkel is. Élőben pedig amúgy is trióban nyomulnak, a szinti- és effektpark mellett dobbal és gitárral – nem véletlen, hogy simán elférnek ma már olyan rock/metal-irányultságú feszteken is, mint például a Download.

Számos lágyabb, andalgósabb, kizárólag retrós-nosztalgikus vonalon mozgó synthwave-projektet kedvelek, az eddig három EP-t, illetve ezek gyűjteményes kiadását maga mögött tudó Carpenter Brut azonban nem a habosabb oldalról közelíti meg a műfajt. Névválasztás ide vagy oda, a főleg John Carpenter filmzenéi által ihletett horrorosabb vonal is legfeljebb elemeiben köszön vissza ezen az új albumon. Viszont már a nyitó címadó tétel alaposan betorzított, súlyosan örvénylő szintetizátoros futamait sem nehéz elképzelni, mennyire zúzda módon szólnának gitárokkal. Az élő dobokkal nyomott Monday Hunt alaptémái pedig igazi lánccsörgető metalriffek, csak éppen nem gitárokon szólalnak meg... Ugyanakkor – és ez fontos – az embernek egy pillanatig sem fordul meg a fejében, hogy úgy lenne az igazi, mert ez a zene pont így tökéletes.

A teljes ábrához azért hozzátartozik, hogy az albumon persze igazi gitár is hallható, viszont ahogy említettem, abszolút nem az a lényeg, min játszik Hueso és társasága, hanem hogy mit. Illetve az album atmoszférája, amelyben egészen magával ragadóan egyesül a '80-as évek túlpörgetett, larger-than-life megalomániája valami maradéktalanul mai, 21. századi cyber-feelinggel. A Leather Teeth – sok hasonló muzsikával ellentétben – nemcsak azt mutatja meg, miként akarták zeneileg lefesteni harminc-harmincöt évvel ezelőtt az akkor elképzelt jövőt, hanem tényleg ízig-vérig benne van 2018 is. És ami a legfontosabb, (a) Carpenter Brut már-már pofátlanul jól megírt dalokkal pakolta tele ezt az albumot, amire a legjobb és legnyilvánvalóbb példát egyébként pont a két énekes szerzemény szolgáltatja. A Beware The Beast ugyanis akkora dark/goth rockdiszkó-himnusz, amilyet hosszú évek óta nem hallottam már senkitől: egyszerre klasszikus The Cult, Sisters Of Mercy és Billy Idol, ahol Kvohst párhuzamosan hozza megalázó tökéletességgel Ian Astbury és Andrew Eldritch stílusát, és egy olyan aréna-énekeltető megarefrént írtak bele, amit az életben nem versz többé ki a fejedből, ha egyszer meghallottad. A Cheerleader Effect visszafogottabb darab, inkább amolyan pittyegős-elektrós szintirock, viszont Garm manírosan is megbabonázó dallamai és a védjegyszerű, egyszerre martingore-i és terminatoros hangszínű billentyűs aláfestések itt is azonnal, első hallásra libabőrt eredményeztek nálam.

Az említett számok mellett persze a többi instru-tétel is nagyon rendben van, a melankolikus Sunday Lunch-tól kezdve a Jean-Michel Jarre koffeintúladagolt, 21. századi parafrázisát hozó Inferno Galore-on át a pörgő-pulzáló Hairspray Hurricane-ig. A legjobb azonban a záró End Titles, amely ismét akárki számára tökéletes példa lehet Hueso dalszerzői rafinériájára. Ez a címéhez passzoló módon igazi finálé-érzetet hozó, katartikus darab egyenesen tökéletes, és minden túlzás nélkül állítom: még egy finnyás progrocker sem nagyon köthetne bele az építkezésébe, illetve az itt hallható témákba. Tényleg perfekt darab, ahogy ebben a stílusban maga az egészséges hosszúságú, nyolcnótás lemez is az, így aztán ehhez méltó pontszámmal is jutalmazom. Nyilván nem szólhat mindenkihez ez a zene az oldal rendszeres látogatói közül, de biztos vagyok benne: sokaknak érdemes tenniük vele egy próbát.

A Carpenter Brut március 7-én Budapesten, az Akváriumban koncertezik. Részletek itt.