Undorító, nevetséges és elfogadhatatlan – ezzel a három szóval tudom legjobban jellemezni az új Clutch-lemezt. Mert mi más az, ha nem undorító, amikor egy csapat képtelen egy férchulladék albumot összekalapálni? Tele a világ feleslegesebbnél feleslegesebb zenekarokkal, akik egymás után ontják magukból a szürke, fullasztóan középszerű masszazenét, ez lett mára a standard, a megszokott és elfogadott, ahol egyre kevesebb helye van a klasszikus értelemben vett jó zenének. Miért nem képes hát ez a szakadt-szőrös marylandi négyes megérteni ezt, és tanulni a többiektől, hogy végre egy olyan anyagot préseljenek ki magukból, amire egy veszélytelen 5,5-öst, vagy legalább egy nem túlságosan felkavaró 7-est adhassunk itt a Shock!-on? Annyi rohadtul feleslegesen a világra pottyantott, az ürüléknél sem értékesebb lemez folyik ki nap mint nap a nyomorult házi stúdiónak nevezett gyerekszobákból meg alagsori mosókonyhákból, hogy mára már hozzászoktunk ezekhez az egynyári tempójú anyagokhoz. Erre mit tesz a Szulejmán sorozat főszereplőjének nyugatra szakadt ikertestvére az elektromos bégjeivel karöltve? A három évvel ezelőtti, szintén taszítóan jólsikerült Psychic Warfare után megint összerántanak egy zsigerien húzós, állatian nyers anyagot, amiben akkora ösztönös HANGULAT dohog, hogy az bizony undorító.

A Book Of Bad Decisions a tizenkettedik album a sorban, és igencsak nevetségesnek tartom, hogy bár a korábbi anyagokhoz képest ezúttal is csak minimális újításokra bukkanni, mégis, az első hangtól kezdve leszakítja az arcomról a borostát a muzsika, hogy aztán dalról dalra más és más fazonba rendezve csapja vissza a képemre a szőrszálaimat. Egészen vicces, hogy Neil Fallonék azt hiszik, hogy manapság van helye a szívvel és energiával teli zenélésnek, amit lent délen, a blues szülőföldjén, valamint az Alföldön, ólomgolyó keménységű herék harangjátékaként is szoktak nevezni. Egyébként azt is igencsak röhejesnek tartom, hogy a banda ismét komolyan azt gondolta, hogy olyan húzásaikkal, mint az In Walks Barbarellába bepattintott fúvós díszítéstől, vagy a megalaza Vision Questben hallható zongorás betéttől majd bárki is eldobja az agyát egy olyan korban, amikor jobb híján a legunalmasabb, de jól marketingelt bandák aktuális, újrahasznosított albumait illetjük korszakos meg fontos jelzőkkel.

Épp ezért az is igencsak elfogadhatatlan, hogy az új lemezt nem előzte meg a kötelező gyerekmondóka, miszerint a Book Of Bad Decisions a valaha készült legjobb, legkeményebb és legdallamosabb Clutch lemez lesz. Persze, a változatosságról Fallonék lenyilatkozták, hogy van, és az albumon valóban akadnak lassabb, mondhatni bluesosabb szerzemények is, mint a Spirit Of '76, ami bármilyen honos kisvasúton közlekedő drága vonatocskát játszva elhúzna, vagy a záró Lorelei, ami akár a modern rabszolgák, azaz a még dolgozó, globális nép himnusza is lehetne. Aztán vannak ugye az olyan fránya darabok is, amik páros lábbal rúgják ki a hallgatót a foteljából. Elfogadhatatlan a Weird Times arcátlanul fogós főtémája és parádésan magával ragadó refrénje, de valahol az is megengedhetetlen, hogy 2018-ban van bárkinek is bőr és szőr a pofáján ahhoz, hogy olyan mocskos pimaszsággal elevenítse meg a valódi blues nonkonformista lényegét, mint ahogy a Clutch teszi azt a Hot Bottom Feederben.

Azért szerencsére van remény. Akad itt egy-két nóta, ami hosszabb a kelleténél, és összességében azért maga a lemez is soknak tűnik a maga 56 percével. A banda persze érzi, hogy veszélyes játékot űznek, a borítónak választott fehérfejű rétisas is pontosan olyan veszélyeztetett élőlény, akárcsak a Clutch fémjelezte direkt rockzene. Máskülönben a Book Of Bad Decisions újfent egy undorítóan, nevetségesen és elfogadhatatlanul kurva jó Clutch lemez lett, ami maximum csak azoknak fog meglepetést okozni, akik nincsenek képben a marylandi bagázs dolgait illetően, és ők is csak azon fognak megütközni, hogy létezik még manapság friss, görcs- és giccsmentes muzsika.