CD kritika

Volt időszak, amikor a Corrosion Of Conformity csaknem szent tehénnek számított az undergroundban. A magam részéről a Blindtól a Wisebloodig terjedően számítom ezt az érát, és így, harminc-harmincöt évvel később még mindig úgy gondolom, hogy azok a lemezek bizony megkerülhetetlen klasszikusok. De még az America's Volume Dealert is kifejezetten szeretem. Utána viszont kezdett kicsit inogni a dolog: először Reed Mulin került ki a képből az In The Arms Of God idejére, majd jöttek a Pepper-mentes évek. Nagyon nem nekem szólt ekkor a trióra apadt C.O.C., kicsit el is távolodtam tőlük, aztán a visszarendeződést hozó No Cross No Crownnál ismét visszataláltam az akolba. Hibái ellenére azt az anyagot a mai napig kedvelem, van rajta ugyanis pár bődületesen nagy nóta. Meg persze pár töltelék is. És tulajdonképpen elmondható ugyanez a friss cuccról is, de ne szaladjunk ennyire előre.

A No Cross óta lepörgött nyolc év sajnos nem telt eseménytelenül a banda háza táján: 2020-ban Reed Mulin dobos halt bele az évtizedes önpusztításba, majd a megingathatatlan alapember, az 1982 óta tag Mike Dean döntött úgy, hogy negyvenplusz év elég volt neki a Corrosion Of Conformityből. Így jutottunk el oda, hogy idén kijött a gigantikusnak ígért, vinylen dupla Good God / Baad Man, az In The Arms Of Godról a tábornak már ismerős ütőssel, Stanton Moore-ral és a Down EP-in még gitározó Bobby Landgraf bőgőssel.

Voltak így bőven kérdések az új C.O.C. kapcsán, ezeket pedig az előzetesen bedobott dalok sem feltétlenül oszlatták el. Mégis, mikor végre teljes egészében elérhetővé vált a cucc, ahogy elindítottam, a Good God? / Final Dawn kapásból meggyőzött, hogy nem lesz itt bizony nagy gond. Ez a nóta ugyanis mindent felvonultat, ami miatt a csapatot szeretem: már a roppant hangulatos, southernes bevezető mosolyt csalt az arcomra, aztán ahogy beindulnak vele, az tényleg valami egészen szívet melengető. Marha jó Pepper és Woody Weatherman riffelése is – ahogy meghallod a gitárokat, rögtön tudod, hogy itt ezek a figurák játszanak, annyira jellegzetes az egész. Pepper hangja már rég nem olyan erős, mint a csúcskorszakban, de ebben a dalban az énekdallamok is abszolút ülnek. Szóval az indítás százszázalékos, később azonban előjönnek sajnos a lemez gyengéi is. Kezdeném mindjárt a hangzással. A Pepper-féle C.O.C.-nek eddig a pontig minden anyagon volt egy kellemesen ismerős, meleg, nem túlcsiszolt, de érzékkel polírozott hangzása. Ezzel most egyértelműen szakítottak. Nyersebb, zajosabb a sound, valahogy úgy, mint a triumvirátusként piacra dobott anyagok esetében, ami engem, főleg a dobot tekintve zavar. Ízlés kérdése ez persze, de vaskalapos vagyok abból a szempontból, hogy ha már egy kedvenc bandámnak az évtizedek alatt kialakult a tök jó, markáns hangzásvilága, nem feltétlenül örülök neki, ha megbuzerálják.

Szóval a fülemnek azért szokni kellett az anyagot, a heteken át tartó pörgetés pedig megmutatta a Good God / Baad Man árnyoldalait is: kétségtelen ugyanis, hogy 66 perc soknak bizonyul most a C.O.C.-ből, azaz bizony itt is akadnak töltelékek szép számmal. Néha pedig az az érzés is hatalmába kerít, hogy hiába telt el két parlamenti ciklusnyi idő a legutóbbi nagylemez óta, néhány ötlet nem elég kiforrott. Ebből a szempontból sajnos Pepper énektémáit is meg kell említenem, amik bizonyos dalokban (például Handcuff County) olyanok, mintha valami produkciós fázisban készült demót hallgatnánk: hamisak, erőtlenek, esetlegesek.

De beszéljünk inkább a pozitív dolgokról, meg a lemez erősebb témáiról, merthogy azért ezek még mindig többségben vannak. Az előzetesként is kihozott, sodró lendületű Gimme Some Moore a trió-C.O.C. rajongóinak okoz majd kellemes perceket, koncerten meg fortyogni fog tőle a moshpit, az tuti. Bejön a hipnotikusan lüktető The Handler, meg a lassan hömpölygő, totál stoner Run For Your Life is. Utóbbiban persze zeneileg nem sok minden történik, de iszonyú ízesen, hatalmas feelinggel játsszák, beleértve a minimalista, elszállós, helyenként ikergitáros szólót is, így hiába kúszik 9 perc fölé a végeredmény, nem unom meg. A legszebb C.O.C.-hagyományokat ápolja a hammondos indítású Baad Man, a lemez talán legfogósabb, legkönnyedebb, legslágeresebb darabja is. Hasonló vonalon mozog a Lose Yourself, csak ezt meglegyintette némi füves füstfelhő meg esetleg csipetnyi varázsgomba is, nekem meg leginkább a tök jó gitártémája jön be. Erős a lazulós Swallowing The Anchor is, meg a Brickman, ami szélfútta ördögszekerek és magányos vadnyugati csehók betétdalaként is funkcionálhatna, ahogy a záró, a torzítóra megint rálépő, fasza női vokálokat is hozó, hitvallásszerű Forever Amplified is.

Kétségtelenül van tehát bőven a Good God / Baad Manen, amiért abszolút lehet lelkesedni. Sőt, ha a 66 perces lemez mondjuk 40 lenne, azt mondanám, az egész ilyen.