Viszonylag sok idő telt el az előző Cradle Of Filth-album óta. Persze minden relatív: jó három évig turnéztak utána, aztán a jól ismert helyzet kollektíve meggyalázta a világot, így nem meglepő, ha az általános csúszás-halasztásból az Existence Is Futile sem maradt ki. Ez a lemez már tavaly októberben kész volt, és még akkor télen ki is jött volna az eredeti tervek szerint. Mondjuk, így legalább a jubileumi évben jelent meg (épp idén harmincéves a zenekar), ami tuti nem volt tudatos, pedig remekül lehet(ne) vele példálózni.

Jómagam mindig is Cradle-párti voltam, a személyes kapcsolatunkat mégis óvatos hullámzás jellemezte az évek során, amiben arányában jóval több a fent, mint a lent, és ahol még az amplitúdó lefelé ívelő ága sem nyúlt soha túl mélyre. Ezzel az előélettel hajlamos lehetne az ember túlsimogatni egy zenekart, de a realitás sokkal egészségesebb. Dani az előzetes interjúk során nyilván elsütötte az összes ilyenkor szokásos promószöveget: ez egy hagyományos lemez, a csapat minden jellegzetes íze benne van, ugyanakkor kísérleteztek is, és persze fogósak is a dalok. Viszont nem a levegőbe beszélt. Arányában használva ezek az összetevők mind egy lemez hasznára válhatnak, különösen, ha azzal az ominózus kísérletezéssel csínján bánnak. A saját kereteiken belül még annak is lehet helye, ez a zenekar azonban rendelkezik egy olyan markáns lenyomattal (ha szereted őket, ha nem), ami minden oldalági akarat ellenére keretbe fogja a mindenkori új dalaikat is.

Leszögezném, az új Cradle-lemez nem rossz, sőt. Igazából az előző kettő is kifejezetten erős lett, pedig az, hogy egy matuzsálemi korba nemesedő csapat felfelé ívelő ágba lépjen így „öregkorára", kevesek erénye. Márpedig a Hammer Of The Witches és a Cryptoriana: The Seductiveness Of Decay is egyértelműen felfelé ívelő irányt mutatott, a kreatív energia pedig azóta sem látszik elapadni. Ezt még a jövés-menés sem nagyon gyötörte meg. A Hammer előtt a gitárosszekció cserélődött, és bár a majd' végig alapember/dalszerző Paul Allender kiválása komoly érvágásnak tűnt, az album oszlatta a kételyeket. Ehhez képest az, hogy a mostani lemeznél Lindsay Schoolcraft billentyűs helyére Anabelle érkezett Dani oldalági zenekarából, a Devilmentből (aki ráadásul szinte Sarah Jezebel Deva majdnem tökéletes reinkarnációjaként is képes színre lépni), nem ad okot túl sok aggodalomra. Az „állandó", akit mégis kiemelnék, a cseh dobos srác, Martin „Marthus" Skaroupka, aki jó tíz éve már itt van, és személyes meggyőződésem szerint idekerülését követően épp ő volt a fő katalizátor a tagcserékkel szembenéző, szinte már kreatív zsákutcában toporgó zenekar zenei és gyakorlati továbblendítésében. Ezúttal is olyan őrült dobtémákkal feszíti ki / támasztja alá a dalokat, amit nehéz nem főhajtással jutalmazni.

Ha valami extrémebb kapaszkodót keresnénk, a Crawling King Chaos azt is megadja. Itt nagyobb teret kapnak a régisulis, black metalos ízek, és Dani is önfeledten károgja végig a dalt, ellenpólus meg lehet mondjuk a Black Smoke Curling From The Lips Of War, ahol a gótikus felhang és a szárnyaló női ének egy dalon belüli keveredése oldja annyira a hangulatot, hogy a kötődés ellenére is el lehessen vonatkoztatni az akaratlanul is előbukkanó Dusk-korhoz való kötődéstől. Mindezt színesíti az esetenkénti szolid hajlás a death metal felé (bár ezt óvatosan, igaz), és sokkal inkább a true metal íz, ami nem átható, ugyanakkor van pont (How Many Tears to Nurture a Rose?), ahol gyakorlatilag rövid úton nyílt Maiden-utánérzésbe torkollanak, és abban merítkezve szégyentelenül villantják fel nem feltétlen nyilvánvaló gyökereiket is. Ha pedig a slágeres vonal a kérdés, a szintikkel is gazdagon díszített Discourse Between A Man And His Soul ikergitáros megoldásaira mutogatnék, fülbe ragadós dallamaival, amit még annak ellenére sem ütnek fel a saját vágtatós tempóikkal, hogy egy idő után szinte igényelné az ember. A kiszámíthatóbb pillanatokat inkább az olyan dalok adják, mint a The Dying Of The Embers, ami ehhez mérten csupán alázattal szolgálja ki a hagyományaikat. Az üzenet viszont kollektív: a létezés, ahogy a cím is fogalmaz, sokszor tényleg hiábavalónak tűnik.

A Cradle mindig is tipikus szereted/gyűlölöd zenekar volt, ez az album azonban reálisan nem sok ponton támadható. Az utóbbi évek tényleg a csapat reneszánszának nevezhetők.