Amikor a tavalyi év legvégén szembe jöttek velem egy friss csapatról, bizonyos Crobotról valló, jobbára hozsannázó kritikák, kapásból szemet szúrt, hogy igen gyakran hivatkoztak olyan zenekarokra, mint a Clutch vagy épp a The Sword. Aztán amikor láttam, hogy a banda lemezének producere az a Machine volt, aki anno egyik legeslegkedvencebb albumom, a Blast Tyrant hangzásáért felelt, és aki legutóbb is röhögve hozta ki a maximumot a Clutch legénységéből az Earth Rockeren, egyből elkezdett igazából érdekelni a dolog. Nos, a végeredmény talán kevésbé clutchos, mint az előzetesek alapján vártam, de ez bizony a legkevésbé sem gond, hiszen hasonlóan magas színvonalon és hőfokon égve hallhatunk itt groove-orientált, ám markánsan a klasszikus hard rock forrásvidékéről eredeztethető zsíros muzsikát.

Kezdjük azzal, hogy a bandának egy atom énekese van, Brandon Yeagley tényleg nagyon tud bánni a hangjával, de szüksége is van rá, mivel általában azt a rugalmas, hajlításokkal gyakran operáló énekstílust favorizálja, amiről egyszerre ugrik be Chris Cornell, Myles Kennedy és a Black Crowes-os Chris Robinson, de az őseredő persze az ő esetében sem más, mint Robert Plant. Brandon ráadásul sikeresen elkerüli a csapdát, ami a hasonló stílusban daloló pacsirták gyakori veszte: énektémái soha nem válnak teátrálissá, urambocsá ripacskodóvá, még a legdurvább hajlításokkal is mindenkor a jóízlésen innen marad. Chris Bishop gitáros és a Figueroa-fivéreket magában foglaló ritmusszekció pedig vígan teszi a dolgát, olyan felszabadultsággal, hogy ki van csukva, hogy ha valamennyire is kedveled a kicsit retrós, kicsit bluesos, kicsit pszichedelikus és nagyon hard rockos muzsikákat, csalódj bennük.

A nyitó Legend Of The Spaceborne Killer kapásból az egyik legütősebb dal a korongon, kis érdekesség, hogy valami rettentő módon imádhatják (vagy ők, vagy a kiadó emberei) mivel nem csak a tavaly májusban lemezelőzetes jelleggel kinyomott EP-n, hanem még a szerzői kiadásban, más felállással megjelentett első - vagy épp nulladik? - Crobot-lemezen is ez volt a nyitó tétel. Személyes kedvencem azonban nem ez, hanem a klipesített és rendkívül dinamikus Nowhere To Hide, a herflivel megtámogatott, nem kicsit stoneres The Necromancer és a nyugisan induló, ám szép lassan az album legsúlyosabb riffjeivel támadó La Mana De Lucifer. Meg persze az ultra-feelinges Chupacabra, amitől szinte nekem is kedvem támad kiszívni hegyi kecskék szép piros vérét.

A sok helyütt egyforma zenei megoldások, a hasonszőrű tempó miatt persze a lemez közepére óhatatlanul is lankad a figyelem, de Brandon még a kevésbé fogósra sikerült dalokat (lásd Fly On The Wall, Night Of The Sacrifice) is megmenti bika énekével, számomra az Audioslave-et felidéző Skull Of Geronimo elején pedig a csillagokat is leénekli az apacsok egéről. Dinamikailag sok váltás mondjuk tényleg nincs, a csapatnak (szerencsére) nem erőssége a lírázás, egyedül a rendes lemezanyagot záró Queen Of The Light nevezhető ilyennek (bár ez meg inkább pszichedelikus), de a refrénben már itt sem bírnak nyugton maradni a seggükön. A bonus track pedig egy dal a már említett saját kiadású debütről, és hát a Tap Dancin' On A Tightrope bizony semmivel sem gyengébb társainál, sőt, kifejezetten játékos hangulata miatt abszolút jó szájízzel búcsúzhatunk a lemeztől.

Oké, tudom, semmi eredetit nem tartalmaz a Something Supernatural, talán igazán kiugróan nagy slágerük sincs a tarsolyban, és az is megtippelhetetlen, hogy halálosan komolyan gondolják ezt az egészet, vagy épp csak felugrottak egy viszonylag jól futó szekérre, de nekem bizony ez az anyag éppen elég őszintének, feelingesnek és felszabadultnak hat ahhoz, hogy szeressem hallgatni. Így is teszek.