Van egy jó hírem, meg egy nem túl jó. Na rendben, egy rossz. A jó az, hogy a Cynic visszatért, illetve itt voltak már egy jó ideje, de most végre a 2008-as Traced In Air után újabb egész estés alkotással jelentkeztek. Ez jó, mivel az utóbbi két EP igen karcsú volt, és mindenki, de legalábbis a rajongók már a csontig lerágták a körmüket izgalmukban, hogy kedvencük vajon milyen irányba mozdul el 2014-ben. A rossz hír pedig, hogy akik epekedve várták a Focus folytatását, jobban teszik, ha felmondanak a munkahelyükön, lehúzzák a WC-n az aranyhalaikat, és Tibetbe zarándokolnak, ahol egész nap befagyott hátsóval meditálhatnak azon, vajon miért nincs többé hörgés a Cynicben. Akik pedig vevők a csapat másik orcájára, még ne örüljenek azonnal, mert ez a lemez nem biztos, hogy az a lemez, amitől a szép új világ eljövetelét remélték.

Személy szerint már annyi óraszámot fordítottam erre az anyagra, hogy ha a munkahelyemen mindezt túlóraként számolnák fel nekem, már nyugdíjba is vonulhatnék, mégsem érzem, hogy sikerült volna teljesen kiismernem a lemezt. Legalábbis ennek tudom be azt, hogy képtelen vagyok megszeretni a Kindly Bent To Free Ust. Pedig a neten mindenfelé sorra kapja a dicsérő szavakat, és valóban, nem rossz ez az anyag, még Cynic mércével mérve sem, csak hát valami nagyon hiányzik innen, valami, amitől a zene több lesz, mint szimpla háttérmuzsika. Márpedig nekem pont ez a bajom a Kindly Bent To Free Usszal: kellemes, jó zene, de nem különleges, nem hagy nyomot bennem, nem mos át, csak körbecsordogál. De lehet, hogy velem van a baj, pedig tegnap este meg is borotválkoztam, de akkor nézzünk bele együtt ebbe a dalgyűjteménybe, hátha most felfedezem a fényt az alagút közepén.

A nyitó True Hallucination Speak nem annyira elborult, mint a címe sejteti, és egyáltalán nem lep meg az iránya sem az utóbbi EP-k fényében. A zene voltaképpen a csapatot híressé tevő stílus egyfajta felhígított változata. Talán több érzés van benne, mint a Focus vagy a Traced In Air dalaiban, tényleg Masvidal se hörög már, de nem is hiányzik innen az acsarkodás: a gitártémák lebegősek, szabadon folynak egymásba, ami azért nem annyira nyerő dolog, mert így olyan érzésem támad, mintha csak céltalanul, különösebb elgondolás nélkül lebegnének át az éteren. Sean Reinert dobos még ebben a dallamcentrikusabb és bizony limitáltabb közegben sem mindig képes megzabolázni magát, nem hiába az egyik legjobb dobos a szakmában. Sean Malone basszusjátékán is hallatszik, honnan érkezett a fickó, de nála is mintha azt érezném, hogy visszafogja magát, méghozzá kényszerből. Igaz, hogy a banda agya mindig is Masvidal volt, de mintha ezúttal tényleg minden mást elnyomna a zseni jelenléte.

A lemez kvázi-slágere, a The Lion's Roar olyan pozitív kicsengésű darab, ami tökéletesen jelzi, ki itt az igazi góré. A dalt Paul jó kedélyű riffjei uralják, Reinert és Malone talán még soha nem szolgálta így ki társuk igényeit, mint most. Persze nem akarom így látatlanban valamiféle diktátorként feltüntetni a gitárost, mert lehetséges, hogy tökéletesen demokratikus környezetben fogantak a lemez dalai, viszont ebben az esetben meg az előre beharangozott nagy progressziót nem érzékelem sehol. Még a címadó dal hoz némi érdekességet hangszeres téren, itt már a ritmusszekció is kinyújtóztatja kicsit elgémberedett végtagjait. Visszautalás ez a korai időkre, jól is esik, bár maga a dal megint csak inkább kellemes, mintsem kiemelkedő szerzemény. Még az album megjelenése előtt főleg Masvidal beszélt arról, hogy ezúttal még mélyebbre merültek a futurisztikus hangzásban, s ez éppenséggel az Infinite Shapesben hallatszik is, habár épp az ének vesz el cseppet ebből a sci-fi érzésből, mivel nem sok effektet pakoltak rá. és hát az igazat megvallva a mi Paulunknak soha nem volt kiemelkedő énekhangja.

A Moon Heart Sun Head elejét meghallva átéltem életem második halálközeli élményét. A szóban forgó, mindössze tíz másodperces nyitás alatt olyan szitokszavak suhantak át fénysebességgel agyamon, mint 'N Sync, Backstreet Boys vagy Take That. Hála az égnek, ennyire azért Reinerték se progresszívek, és a dalt a megszokott cynices módon folytatják. De itt sem találok igazán kiemelkedő momentumot, egészben nézve pedig ez a dal is csak maximum kellemes kategória. És van még itt három másik szerzemény, amelyekbe már felesleges is belemennem, mert ezeknél is csak ugyanazt tudnám elmondani. Persze, néhol akadnak zseni pillanatok, de ez kevés. A keverés pedig csak még tovább rontja az összképet: tompa, félkész jellegű, mint egy jobban sikerült demó. Fel nem tudom fogni, miként sikerült ezt így összehozni 2014-ben.

Talán túl sokat akart a csapat, talán ők sem tudták pontosan, mit is szeretnének: egy ízig-vérig progresszív anyagot vagy egy slágeres, meditálós lemezt. Én most úgy látom, valahol a kettő között huppantak a földre, amit sajnálok, mert tényleg vártam már egy meglepő húzásra, valami igazán progresszívre, de a Kindly Bent To Free Us sajnos egyik sem, főleg nem a Cynic-életműhöz képest. Azért mindenképp érdemes próbát tenni az albummal, fájni nem fog, annyira nem is hosszú, és könnyen meglehet az is, hogy csak én vagyok kevés ehhez a produkcióhoz.