Amolyan váratlan bónuszként érkezett ez a lemez a Twisted Sister egykori legendás frontemberétől. Dee Snider tavalyelőtt már kihozott egy meglehetősen furcsa, modern rádiórockos irányultságú albumot We Are The Ones címmel, és elvileg évek óta lebeg a semmiben egy rock'n'rollosabb, hagyományosabban neki fekvő anyag is, amit Nick Perrivel, a kiváló, de sajnos földbe állt Silvertide egykori gitárosával írna meg. Utóbbi terv lehet, hogy azóta kútba esett, de Dee közben spontán módon, egy podcast folyamán felmerült ötlet alapján nekifogott egy albumnak Jamey Jastával, a Hatebreed örökmozgó frontemberével. E munka végeredménye a For The Love Of Metal, amelyhez Dee elsősorban bevallottan a hangját és az arcát adja, mert magukat a nótákat alapvetően Jamey szállította.

Mint ebből – meg a címből – is sejthető, itt természetesen szó sincs a Stay Hungry 2018-hoz igazított újraértelmezéséről vagy bármi hasonlóról. Maga Snider Rob Halford 2000-es Resurrection lemezét emlegeti előszeretettel párhuzamként, ami a pályaszakaszt meg az előzményeket illetően sántítós példa, a zene dinamikáját, intenzitását tekintve azonban egyáltalán nem. Jamey valamire nagyon ráérzett: kimondottan súlyosan, durván dörren meg a muzsika, viszont biztosan nem lehetne eladni Hatebreedként vagy Kingdom Of Sorrow-ként. Dallamosabb Jasta-szólóként pár dalt talán igen, de ez sem jellemző. Vagyis nem kísért a dalok hallgatása közben a You Can't Stop Rock'N'Roll meg az I Wanna Rock, mégis tökéletesen passzol az egész lemez az énekes orgánumához, stílusához. Egyetlen tizedmásodpercre sem merül fel az emberben, hogy erőltetett műkeménykedésről, netán egymással nem kompatibilis dolgok vegyítéséről lenne szó, és ez bizony komoly eredmény.

Az évezred elején készített Halford-szólólemezek előcitálása egyébként zeneileg sem feltétlenül rossz párhuzam, mert a For The Love Of Metal is ugyanolyan modern megdörrenésű, 21. századi súlyosságú, szívében-lelkében mégis hagyományőrző metalt rejt, mint azok a cuccok. Ezzel most nem azt mondom, hogy szabadon felcserélgethetnénk a dalokat, mert nem, de az érzésről, az irányvonalról valószínűleg akkor is eszembe jutottak volna azok a lemezek, ha Snider nem emeli ki őket külön. Meg a késői Widowmaker is, csak ez az anyag annál is összerántottabb, izmosabb. És ha nem is nevezném mesterműnek mind a tizenkét dalt, kiugró témák azért bőségesen akadnak közöttük.

A kétlábdobos Lies Are A Business Priestből már-már thrashbe hajló riffelése a hadvezérként süvöltő főhőssel helyből nagy energiabomba a kezdésnél, de hasonlóan nagy kedvencem lett a sejtelmesebb, kimértebben súlyos I Am The Hurricane vagy a riffjeiben távolról a Balls To The Wall sokadik modernkori utódjának is beillő, csordavokálos refrénnel kísért American Made is. A Howard Jonesszal duettben eltolt The Hardest Way szintén óriási, főleg, hogy a refrénben teljesen más irányba mennek el, mint a kezdés alapján sejtenéd. De a finomabb, szépen felépített Dead Hearts (Love Thy Enemy) is ott van a szeren, benne Dee karcosabb torka mellett Alissa White-Gluzzal, aki itt ordibálás helyett dallamosan hozza magát. Akadnak persze további vendégek is Mark Mortontól egészen Jamey-ig, aki nyilván nem hagyta ki, hogy felbukkanjon a háttérvokálokban, ha már együtt dolgozhatott egy olyan ikonnal, mint Snider.

Dee hangja ma is brutálisan jó, semmit sem kopott, ráadásul mindenféle görcsmentesség nélkül tolja bele azt a szenvedélyt is az előadásmódba, amiről annyira híres lett annak idején. Nem is ragozom tovább a témát, mert ezt már a We Are The Ones kapcsán is leírtam: ilyen egy igazán jó énekes, és baromira örülök neki, hogy ismét csinál valami értelmeset. A szintén jó húzós, fémes Tomorrow's No Concern dalban megvallott ars poetica („I gave you yesterday / You can keep it / Because today is mine") is maradéktalanul rokonszenves, bár azt azért nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg: sajnálom, hogy Dee nem valamikor 2000 környékén adta ki ezt az anyagot, ugyanis lehet, hogy ebben az esetben teljesen más státuszban működhetne 2018-ban, mint így. Akármilyen erős is ez az anyag, most már sajnos kicsit késő elkezdeni egy önálló másodvirágzást, ezt be kell látni. Akkoriban viszont még simán mehetett volna neki a restart, akár ezzel az albummal is – a dalok és az attitűd egyaránt adott lett volna hozzá.

Ez végső soron ugyanakkor tényleg mindegy, a lényeg, hogy a For The Love Of Metal egy önmagát hallgattató, faszán összerakott lemez egy óriási hanggal. Nincs benne semmi extra vívmány, viszont roppant szórakoztató, garantáltan szerepel majd az évvégi húszas listámon is.