Érdekes lenne tudni, vajon milyen logika húzódott meg e kiadvány piacra dobása mögött. Adott hét (plusz egy), az elmúlt két évtized folyamán valamilyen formában, hol elrejtve, hol nagyobb füsttel, de már kivétel nélkül nyilvánosság elé tárt feldolgozás a Dimmu Borgir boszorkánykonyhájából, mindössze 32 percben, és ennyi. Ha harminc – vagy üsse kő, akár csak húsz – évvel ezelőtt járnánk, még azt mondanám, simán van értelme egy efféle kollekciónak, de ma, amikor bármi két kattintással hozzáférhető, már kevésbé vagyok biztos ebben. Amennyiben valaki csokorba akarta szedni Shagrathék feldolgozásait, hogy mindenáron kvázi lemezként hallgathassa ezeket, eddig is körülbelül tíz perc alatt összepakolhatott belőlük egy lejátszási listát a YouTube-on, aztán kész, hadd szóljon. Mi ebben a pláne, mi ebben a plusz?

A kérdés maximum költői lehet, hiszen a válasz egyértelmű: a világon semmi. Ennek a sztorinak úgy lehetne bármi hozzáadott értéke, ha felvesznek a már ismert tételek mellé mondjuk még hatot. És itt érünk el a nyitó gondolathoz is, ugyanis tényleg nem látom, üzletileg miként érheti meg ez az egész a bandának, pláne egy feldolgozásalbum esetében. Még akkor sem, ha a streamingszolgáltatóknál végül is elfér az anyag, enni nem kér, az algoritmus feldobálja, a júzer elindítja, vagy ha már automatán elindult, nem kapcsolja ki. Néhány cent is pontosan néhány centtel több a nullánál, sok kicsi meg sokra megy...

Mindez természetesen semmit sem von le az Inspiratio Profanus zenei értékeiből, a feldolgozások önmagukban mind rendben vannak – bár még ahhoz sem vették a fáradságot, hogy legalább minimális szinten megpróbálják egységesíteni a nagy idő- és térbeli szórásokkal rögzített dalok hangzását. Folyamatában hallgatva kicsit zavaró, amikor a Venom Black Metaljának vastag, telten megdörrenő feldolgozása után elindul a Bathory Satan My Masterének egyértelműen kategóriákkal rosszabbul szóló átértelmezése...

Ami a konkrét dalokat illeti, a Dimmu nyilván sosem tud olyan ösztönösen, jó értelemben véve primitív és hanyag hangszeres játékot produkálni, amit mondjuk egy Cronos & Co.- vagy korai Quorthon-örökbecsű megkívánna. Meg legyünk őszinték, egy Black Metalhoz olyan sokat eleve nem lehet hozzátenni, értelmesen átalakítani pedig még reménytelenebb vállalkozás lenne... Ennek megfelelően régebben is azokat az átiratokat bírtam ezek közül igazán, ahol valami testidegenhez vagy legalábbis tőlük kevésbé nyilvánvalóhoz nyúltak Shagrathék. Olyan nagyon persze a Twisted Sistert, a Deep Purple-t meg az Acceptet sem buherálták át, de ezek azért kétségtelenül pikánsabban szólnak a kezük alatt, mint a Venom vagy a Celtic Frost. A Stay Hungry egyik legjobb dala, a Burn In Hell például elasztikus szado-mazo latexcuccként feszül a norvégok testére, de a kicsit károgós-hörgős, kicsit ripacskodós Perfect Strangers is abszolút működőképes. Utóbbiban Galder még a szólódíszítéseket is totál Blackmore-ra vette.

A Metal Heart szintén él ebben a hagyományőrző, csak leheletnyit durvított-színpadiasított inkarnációban, sőt, vállalom a szentségtörést (végül is black metalról beszélünk): ebben az egyébként negyedszázados változatban mindig is gördülékenyebbnek, eltaláltabbnak tartottam a Für Elise részlet elővezetését, amit az eredetibe olyan rettenetesen testidegenül és bénán szuszakoltak bele. Érdekes az indusztriál-techno G.G.F.H. Dead Men Don't Rape-je is, bár dalként ezt annyira nem kedvelem, mint a fentieket. A Celtic Frost-átirat kétszeres, egymástól alig eltérő formájú szerepeltetése viszont még ezen a nem túl elegáns kiadványon is extrán nem túl elegáns.

A pontozást megspórolom: a zenei anyag okés, de összességében totál felesleges megjelenésről beszélünk.