The No. 1 in extreme music - hirdeti a promóborító, aha, a zene kb. annyira extrém, mint reggelire a kakaó és kalács kombináció, pláne, hogy a kezdő néhány másodperc effektes gerjedése után azt hittem ez a My Dying Bride, aztán belendültek a kettő-négy diszkóütem gyakori ismételgetésébe, sokat látott riffekkel körítve, férfi és női énekkel, ugye, milyen egyedi?

Talán az az extrém, ahogy a táncos ritmusokból átváltanak blackes témákba? Ki tudja, manapság már semmi sem szent, kifogytak az ötletek, kapkodnak és belekapnak a zenekarok mindenbe, amit észlelnek, jóérzés nélkül keverik a gótikát az old school hardcore-ral. Ami persze lehet jó is, csak ritkán.

Jelen esetben hc-ről még nincs szó, bár semmi sem lehetetlen. A négyes számban mintha Annekét hallottam volna, kísérteties a hasonlóság, avagy tényleg maga az istennő szállt a földi halandók közé? Bár a hang agyon van zengetve, hogy szóljon valahogy, szóval marad a szégyentelen nyúlás ténye, amitől cseppet sem leszek elnézőbb a zenekarral, sőt.

Maradjunk annyiban, hogy a Dismal Euphony jelen - és sorrendben negyedik - korongja középszerű témákból áll, plagizációktól hemzsegő zenéje nem rengette meg a világot, de még csak a kicsiny lakrészemet sem.