Nem mondom, hogy nem hagyott ki egy ütemet a szívem, mikor először meghallottam, miszerint Kirk Windstein istenhozzádot intett a Downnak, hogy innentől kizárólag legkedvesebb gyermekének, a Crowbarnak szentelhesse minden idejét. (Hogy milyen sikerrel tette mindezt, hamarosan kiderül.) Nem is a szép lassan menthetetlenül egy sátáni kertitörpe fizimiskáját magára öltő, ám jóságos Kirk Apót féltettem én, hiszen a föld legmélyéről előbugyogó riffek atyja nem nagyon szokott hibázni, hanem kicsit a Down jövőjét illetően tolultak elő a kérdőjelek. Mert kicsoda ez a Bobby Landgraf egyáltalán? Oké, hogy a ronda pofa kellően a helyén van, és azzal az istentelen szakállal a szőrmók-faktor is megfelelő, de vajon tudja-e majd pótolni Mr. Windsteint, aki – valljuk meg őszintén – mindig a megbízható alapot adó nyugalmat jelentette a sokkal kicsapongóbb Pepper mellett. Ezt a kérdést persze ilyen rövid idő elteltével még nem tudjuk egy nagy és határozott igennel letudni, de azt száz százalékosan kijelenthetjük: ez az anyag ott folytatja a sztorit, ahol az legutóbb megszakadt, a lendület töretlen, sőt, kicsit talán még varacskabb és sűrűbb is lett a végeredmény, mint a Part I esetében. Igaz, hogy cserébe viszont nem túlzottan változatos.

Nehéz nagy okosságokat írni erről a hat dalról, mert egyrészt ez itt vérbeli ösztönzene, amire valaki vagy ráérez (jobban mondva már ráérzett sokkal korábban), vagy sem, ráadásul már mi is igen sokszor megvilágítottuk a New Orleans-i ötös sikerének összetevőit. Emellett az anyag gyorsan ki is került a netre, ráadásul azt is pontosan tudhatjuk, hogy a szűk 37 perc alatt száztizenhat riffre rázhatjuk a fejünket (már persze ha a riffszámláló nem csalt egy kicsit), úgyhogy mára bizonyosan mindenkinek meg is van róla a külön bejáratú véleménye. Az enyém az, hogy pontosan azt kaptam, amit vártam: a negyedik lemez második része (nem vagyok ám nagy barátja ennek a formának, és akkor még finoman fogalmaztam) nem vált ugyan világot, de hozza azt a szintet, amit illik. Doomos és sludge-os persze, sötét és fojtogató, ahogy kell, mert például ahogy a Steeple legelején Phil jó negyven másodperces óóóóóó bömbölése közepette berobban az istentelenül súroló riff, hát attól a gyengébbek kapásból becsinálnak a gatyájukba. Az egész dal egy váratlan, ellenben hatalmas jobbhorog, és kis túlzással élve kábé egymaga zárójelbe teszi az amúgy szintén nem gyenge előd EP-t. És még csak utána jön az elsőként elérhetővé tett We Knew Him Well, ugyanennek az iskolának a tanulója, maximum kicsit groove-osabb formában, és itt jutott először eszembe az a fura gondolat, hogy ez az első olyan Down-anyag, amin markánsan érzem azt, hogy az énekes korábban a Panterában remekelt. Néhol igenis szinte panterás megoldásokat hallhatunk, a texasi banda késői korszakából.

A Hogshead / Dogshead kicsit szürkébb tétel (vagy mondjuk úgy, több hallgatást igényel), leginkább ez jeleníti meg talán valamicskét a Bustle világát, hogy aztán a rákövetkező Conjure még az emlékét is kitörölje! Igazi doom nagyvad, leplezetlenül a Black Sabbath nyomdokain haladva, Phil pedig hála az égnek inkább énekel, mint üvölt, és ez bizony egy százpontos dal lett! Mint ahogy a Sufferer's Years sem gyenge, tempósabb, groove-os megoldásaival, egyszerre súlyos és fogós – én a helyükben ezt választottam volna klipnótának, nem a We Knew...-t. Lehet, hogy érdekes, amit mondok, de nekem ezen a lemezen amúgy a ritmusszekció munkája tetszik a legjobban, Pat Bruders különösen kitesz magáért, nagyon ég a bizonyítási vágy a fickóban, és egészen biztosan nagyobb teret is kapott a dalszerzés terén, mint legutóbb. A lemezt végül egy kilencperces szörnyeteg, a Bacchanalia zárja, amelyben minden megvan: jammelgetős kezdésből kinövő rifforgia, sludge csörtetés, a végén pedig...végre egy kis pihentető lazulás, és erre bizony akkora szükség volt, mint egy falat kenyérre. Na, ebből lehetett volna több egy kicsivel.

A Down egy lápi totem. Régi idők tanúja a louisianai mocsárvidék senki által nem háborított szegletében, és talán már nem járulnak hozzá annyian, mint egykoron, kicsit az idő vasfoga is kikezdi, a szél meg az eső megkoptatja, tán még a madarak is leszarják olykor, de akkor is, megnyugtató a tudat, hogy ott van. És ott is marad. (És ha ehhez hozzávesszük, hogy idén még jön egy Crowbar meg egy EyeHateGod, akkor tegye fel a kezét az a mocsárlény, aki azt mondja, hogy neki valami hiányzik.)