Csúf dolog egyből így nyitni, de azzal kell kezdenem, hogy haragszom Erik Mårtenssonra. Több oka is van ennek, az egyik az, hogy alapvetően jó dalszerző, jó énekes, a gitárral is tisztességgel bánik, mégis szembetűnő, hogy mennyire megelégszik egy bizonyos sémával, amitől aztán csak nagy nehezen szakad el. A többi, apróbb okokat menet közben sorolom.

Tehát volt ez az Armageddonize, amely eléggé lassan hatott, már-már úgy hittem, placebo az egész, csak akkor működik, ha akarom. Aztán persze akkor is hatott, amikor nem akartam, és a végére egészen elhittem. Most meg itt van ez a Monumentum, és ugyanúgy lassan hat, mint elődje. Vagy hat egyáltalán? Mikor először végigpörgettem, akkor szó szerint végigpörgettem. Így, bizony, hamar türelmetlenséget váltott ki belőlem, egyúttal bosszantott, hogy van ez a csapat, hót tehetségesek, kiváló dallamérzékük van, de legalább a főnöknek megvan mindene a jó munkához, erre elkezdenek kamuzni: ugyanazok az akkordmenetek, hatásvadász óóóó-zás, nyúlfarknyi szólócskák.

A lemez elején a tempó se nagyon változik, ahogy felhúzták a vekkert, úgy halad tíz-tizenkét percen keresztül. A Vertigo masszív riffelése alapvetően helyénvaló is, jó hangulattal indítja a műsort. Kicsit akkor lesz zavaró a helyzet, amikor a második Never Look Back harmóniái szinte ugyanazok, mint előzőleg, mindössze egy hanggal feljebb íródott a dal. A két szám refrénjeit ezért nyugodtan ki lehet cserélni oda-vissza, nem lesz nagy különbség. A soron következő Killing Me esetében sem kell megijedni, ha folyamatos deja vu gyötri a hallgatót, az előző album Stand On Your Feetjének alapjai köszönnek vissza, de ha van jelentkező, aki pontosan kijegyzeteli a kottát, sokat nem kell keresnie, ugyanis annyira egybefolynak a dallamok.

Aztán a másik, számomra elég zavaró jellegzetesség, hogy a markáns, megjegyezhető riffek szépen elolvadnak, mint bogrács alján a szalonna, amint haladunk előre tételről tételre. Helyüket átveszik a zajos, hangos, torzítós akkordok, ami alapból nem lenne gond, viszont így a dalok elvesztik maradék egyediségüket, és még inkább azt érik el, hogy ne lehessen megkülönböztetni a szerzeményeket egymástól. Na de mire volna jó a sok hosszú autóút és a házi teendők végtelen sora, ha nem arra, hogy a rokonszenvből fakadó jóindulat újból és újból lejátszassa a lemezt? Mert az egyszeri hallgató nem szeret annyira csalódni, és ha már egyszer megkedvelte a bandát, akkor nem kéne elengedni olyan egyszerűen.

Így esik meg az a mocsok dolog, hogy sikerül aprócska fogódzókat, szerethető momentumokat találni a dallamok közt. Ilyen például a The Downfall Of Eden végén felbukkanó, keltás beütésű melódia, ahol elég egy félhangocska, hogy belemosódjon a memóriába, aztán máris meg kell hallgatni újfent, olyan kellemes. Mindjárt más a helyzet akkor is, amikor az ügyes kezű Magnus Henriksson (vagy főnöke) úgy gondolja, hogy díszíti a dalt egy frankó szólóval, ez sajnos nagyon ritkán fordul elő a Monumentumon. A Born To Live az egyik ilyen üdítő színfolt, ez egyébként is valószínűleg koncertkedvenc lesz. A For Better Or For Worse is tökéletesen illeszkedik a Csereszabatos Dalok Kamrájának kínálatába. A középrészét feldobja a rövidke virga, egyéb kiemelkedőt nem tudok írni róla, mivel tényleg nem emelkedik ki sem az album átlagából, sem az Armageddonize-hoz képest. Jön, megy.

A No Way Back zakatolós verzéje szeretnivaló, vastag hardrock-riffel operál, önmagában egy egészen klassz dal, kár, hogy a környezete ezt is beolvasztja, és a Night Comes Crawlingról sem tudok mást mondani. Erről éppen a Wide Open ugrott be az előző lemezről, azt kezdtem el dúdolni magamban az alapok hallatán. Ha a Black Rain-jellegű számokból lenne pár ezen a lemezen, valószínűleg sokkal kevésbé dohognék, és a csalódottságom is könnyebben lehetne semlegesíthető. Egyrészt az dallamos monotonitás is megtörik ezen a ponton – jó vicc, a tizenegyedik dalról beszélünk –, másrészt súlyosabb is a lemez átlagánál, és Henriksson odapakolja magát végre. Hogy éppen ne kelljen sokat gondolkodnunk a lezáráson, ahhoz a The Downfall Of Eden akusztikus változatot választották a fiúk, éppen úgy, ahogy az előző művük esetében is történt. Javukra legyen írva ezúttal, hogy ezt a záró darabot nagyon jól elkapták, a torzító és dobok nélküli megoldás nem hat erőltetettnek, és ezáltal klasszul is cseng le az album. Természetesen hibátlanul szól a felvétel, és talán nem is kell külön kiemelni, hogy a hangmérnöki és zenei rendezői teendőket is Mårtensson irányította. Kár, hogy a ritmusjátékról nem lehet különösebb beszámolót készítenem, mert semmi extrát nem kapunk tőlük. Philip Crusner üti a kettő-négyet becsülettel, Magnus Ulfstedt pedig szép csendben eldörmög közben, kész, ennyi.

Akárhogy is pontozok, nem fejezi ki precízen, milyen lett a Monumentum. A nemrég ismertetett Place Vendome-mal vessem egybe? Más jellegű zene, szórakoztató faktorát tekintve viszont ez is lehet olyan jó. Mégis azt mondom, hogy ennek a zenekarnak többet, kiemelkedőbbet kellene mutatnia, az önismétlés ilyen színvonalú zenészektől és dalszerzőktől duplán esik rosszul. Legkésőbb két év múlva erős javulást várok.