Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 5791

Nehéz lenne hosszan analizálni az Ektomorf új albumát, miután Farkas Zotya sem annak tekinti, hanem inkább valami szpesöl „miért is ne?" terméknek. Ha így közelítünk hozzá, elfogadható a dolog, néhány hallgatást bőven megér, egyébként viszont helyén kell kezelni. Nagyon.

Az akusztikus őrületet mostani formájában a kilencvenesek elején robban ki, főleg az MTV-s unplugged-szériának köszönhetően. Az akkori csoda nem három napig tartott, de a következő korok zenészei sok újat már nem tudtak nyújtani. Érdekesnek érdekes, csak valami nagyon mást kellene hozni ahhoz, hogy a jámbor hallgató a keze ügyében, s ne a hátsó polcon tárolja a hasonló jellegű produktumot. A magam részéről mégsem találok semmi meglepőt abban, hogy az Ektomorf ilyen húzással próbálkozott. Tegyük hozzá – ismerve Farkas véleményét is –: nagyobb kiadói lelkesedés gyanítható a dolog mögött, mint zenekari.

megjelenés:
2012
kiadó:
AFM
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

Kezdjük (mivel mindjárt be is fejezzük) a kiemelkedő résszel: Tue Madsen lubickolt a feladat gyönyörhullámai közt, kapunk is olyan hangzást, amelyet megérdemel mind a zenekar, mind pedig a macskám, aki kivételesen nem rohant ki a szobából virnyogva, hanem békésen dorombolni kezdett a frekvenciabarátság jegyében.

Nem nagyon akarnék tételesen kötözködni vagy egyetérteni az album tartalmával kapcsolatban, miután meggyőződésem, hogy az Ektomorf – bármennyire is próbál maradandót alkotni az európai metal színterén – nem elég izgalmas zeneileg ahhoz, hogy egy akusztikus művel világot váltson, vagy akár csak nagyobb érdeklődést keltsen vele. És nincsen ezzel semmi baj. Az a fajta őszinte düh, sértett bemutatás, a „what doesn't kill me"-filozófia, amit Farkas képvisel, rendre eladatja az albumokat. Jól áll neki, hiteles (bár ezzel sokan vitatkoznak), nyers, agresszív. Változatosnak semmiképpen nem mondanám, de a fejlődés igenis nyomon követhető, nem beszélve a büszkeségről, amely mindig megbazirgálja az ember lelkét, ha honfitársa kilép a nemzetközi porondra, s ott tökös módon még helyt is áll. Az akusztikus anyagból viszont éppen az a vadság hiányzik, amely fogyaszthatóvá teszi az Ektomorfot. Pedig van itt minden, lebegős elszállástól kezdve odaröffentett, nyálfröccsentős húrcifrázáson át Lynyrd Skynyrd átgyurmázásig: hallani az ötleteket és a munkát. Madsen is gyönyörűen átlátta, hogy ezúttal mi a dolga, Zotya is az új helyzethez alkalmazkodva énekli (néhol borzasztó hamisan) saját igazságát – összhatásában azonban laposnak, mintsem kiemelkedőnek tetszik az anyag. Nehéz kohéziót találni a hömpölygésben, az ember folyton arra vár, hogy megdörrenjen az a jófajta, tuskós Ektomorf. A várt élvezet azonban elmarad, egymás után sorjáznak az eltévedt dalok.

Kapunk mazsolákat a régebbi albumokról, hallunk néhány új dolgot, amelyek sírnak a durvulás után, és van két feldolgozás is: a már említett Lynyrd Skynyrd mellett a Folsom Prison Blues a nagy Johnny Cashtől. (Utóbbi valami félreértés folytán kerülhetett az albumra. Talán jópofa ötletnek tűnt, a végeredmény azonban elég gyászos lett.) Az anyagot hallgatva egyébként végig volt egy olyan érzésem, hogy Zotya néha legszívesebben felrugdosta volna a cuccot maga körül, s odaüvöltött volna Madsen mesternek: csináljunk inkább brutál metalt! (Be Free!) A Redemption minden ötletet nélkülöző átdolgozását remekre csiszolva pedig már könnyezve kutathatott ő is az eredeti verzió után.

Az album kétségtelen előnye a válogatás sokszínűsége. Mert azt nem mondhatnám, hogy elalszom rajta, ahhoz elég ügyesen szerkesztették meg: az unalommanó is csak a lábát lengeti, de seggbe nem rúg. Van úgy, hogy tiszteljük a nyilvánvalóan érezhető energiát és munkát, még akkor is, ha céltalannak találjuk. A céltalanság márpedig kulcsszó a The Acoustic esetében: ezt tovább ragozni hasonlóan céltalan lenne.

Ennek ellenére sincs bennem elutasítás. Ha az Ektomorf beleszaladt volna egy Metallica-féle kommunikációba (fantasztikusak vagyunk, sírtunk-zokogtunk a stúdióban, berottyantottunk saját nagyságunktól, ez a legjobb és legkülönlegesebb album, amit valaha is csináltunk, vedd meg és ájulj el velünk, tőlünk, általunk, bennünk satöbbi), akkor most sárgarépa-darabkák terítenék be a billentyűzetet, s valószínűleg morcos sorokat hörögnék a végtelenségbe. Zotya azonban (fentebb már idézett nyilatkozatával) teljesen helyén, rendjén kezelte a dolgokat, amelytől hallgathatóvá és bizonyos fokig szerethetővé vált az album. Nem zabálom be, feleslegesnek is tartom, de arra éppen jó, hogy némileg pihentesse az idegrendszert, s a következő Ektomorf dührohamig legyen idő a méreg újratermelődésének, hogy aztán majd belénk marjon. Farkas. Fog.