Akármihez is fog, Phil Anselmo örökre a Pantera egykori frontembere marad, amivel nyilván ő van a leginkább tisztában, és ugyan egy időben menekült a dologtól, az utóbbi években már teljes mellszélességgel felvállalta az örökség ápolását. Ezzel önmagában nincs semmi gond, de ne kerülgessük a forró kását: Anselmo adottságai eléggé megkoptak már ahhoz a zenéhez, és pont a Panterában tökélyre vitt öblös-üvöltős regiszterekben nem szakadnak már ki belőle a kellő erővel a hangok, ellentétben a dallamosabb témákkal és a károgós-hisztérikus ordibálással. Utóbbit az elmúlt évek számos vérhányós-durvulós projektjében vitte el a falig, az En Minor pedig előbbi téren mutat tőle újat, ilyen megközelítésű lemezt ugyanis még sosem készített Phil.

Mi is szemléztünk több előzetes nyilatkozatot, amelyben az énekes nyíltan megvallotta: sokáig nem is tudta, egyáltalán megjelentesse-e ezeket a dalokat, mert annyira más, annyira nem hasonlít semmire korábbi munkásságából az En Minor. Mindez zenei és hangulati téren egyaránt igaz, a hezitálásnak azonban nem annyira értem az okát. Kétségtelen, hogy aki még mindig purista módon Pantera-fan, netán Anselmo betegebb vállalkozásait kultiválja, nem feltétlenül találja majd meg itt a számítását. A hangzatos című When The Cold Truth Has Worn Its Miserable Welcome Out azonban ezzel együtt is száz százalékosan jellemző az énekesre. Ismétlem: tényleg soha korábban nem hallottunk tőle ilyesmit, mégis teljesen autentikusan hat Philtől ez a muzsika.

Először is: ez itt határozottan NEM metál, noha Anselmo mellett Jimmy Bower és Kevin Bond is a zenekar tagja. Az első interjúkban a The Cure-t, a Sisters Of Mercyt és hasonló párhuzamokat emlegetett az énekes, de én igazság szerint nem érzem meghatározónak ezt a vonalat az En Minorban. A The Cure-ból még rejlik is benne valami (Anselmo köztudottan imádja Robert Smith zenekarát, soha nem is csinált titkot ebből), a Sisters-féle, klasszikus dark rockos dolgok emlegetése viszont határozottan félreviheti a gondolkodást. Ha már mindenáron nevekkel kell körbelőnöm, milyen irányban is tapogatózik ez a formáció, inkább olyanokat sorolnék, mint Nick Cave, Tom Waits, de akár még Mark Lanegan borongós-ködös-szép szólóalbumait sem hülyeség megemlíteni, meg persze egy sor olyan előadót, akik a country-vonal sötét, kifacsartabb, betegebb oldalvizein eveznek. De ezek is inkább csak benyomások, és Phil hangja összességében mindenütt egyből beazonosíthatóvá teszi a zenét. Ami gyakorlatilag végig akusztikus alapú, elmélkedős, melankolikus-melodikus hangulatzene leginkább olyan pillanatokra, amikor minden elcsendesedett körülötted, és jólesne, ha belül is sikerülne kicsit lejjebb tekerned a hangerőt.

Több recenzió és maga a főszereplő is a zene nyomorúságos voltát emelte ki, de én egyáltalán nem érzem negatívnak az En Minort. Egy házibulit persze azonnal agyon lehetne vágni az olyan dalokkal, mint a Mausoleums, a Blue (benne a lemez címét adó sorral), a beszédes című Dead Can't Dance, a Melancholia, a This Is Not Your Day vagy a Disposable For You, de ezzel együtt is rejlik valami megtisztító, megnyugtató ebben a lemezben, nekem legalábbis kimondottan kellemes hallgatni a jellemzően repetitív témákra épülő, hömpölygő nótákat, ha éppen olyanom van. Még akkor is, ha egyvégtében meglehetősen összefolyik a cucc, és inkább egységes íve van, mintsem csúcspontjai, ha úgy tetszik, slágerei. De süketnek kell lenni hozzá, hogy ne tűnjön fel, mennyire szépek a hangszerelési megoldások – cselló, mellotron, további extra is felbukkan itt-ott, mindig épp akkor és annyi ideig, ahol és ameddig kell –, és Anselmo barátunk mormogós, mély, spleentől csöpögő dallamai is ülnek, mint ahogy az egész anyagot belengő, ízig-vérig amerikai, déli hangulat is. Utóbbi ebben az esetben nem feltétlenül konkrét megoldásokban köszön vissza, mégis körülölel, miközben szólnak a dalok.

Nem lehet mindig feltenni ezt a lemezt, mert a végén úgy érzed magad, mintha leszedáltak volna, még ha ez az érzés nem is kellemetlen. Nem is fog tetszeni mindenkinek az En Minor. De azon nincs sok értelme vitázni, hogy jó.