Lemezkritikák tekintetében eddig meglehetősen mostohán bántunk az Epicával, de a holland csapat nélkülünk is elég szépen felépítette magát az európai színtéren az elmúlt csaknem húsz évben. Ráadásul nemcsak organikusan, hanem okosan is csinálták mindezt. A nőiénekes-szimfonikus bandákra könnyen rámondja az ember, hogy egyformák, ám valójában természetesen szó sincs ilyesmiről, és Mark Jansen alakulata remek példát szolgáltat erre. A hollandok olyan mezsgyén alkotnak, amin az irányzat egyetlen prominense sem kaptat épp ugyanígy, még ha hangulati és zenei hasonlóságok bőségesen akadnak is a pályatársakkal.

Miről is beszélek? Mondjuk arról, hogy miközben a Nightwish kilépett a mainstream tömegek elé, a honfitárs Within Temptation meg egyre inkább elmegy egy határozott modernrockos irányba, az Epica a mai napig őrzi a hörgős-progos-fémes gyökereket. A metálos tábor vonalasabban gondolkodó része számára emiatt helyből rokonszenvesebbek lehetnek a fentieknél. Persze azon bőven lehet vitázni, jogos-e ez vagy sem – a zene mérnöki módon kiszámított jellege számomra attól még nem kérdés, hogy Simone Simons angyali szopránja mellé továbbra is beférnek Mark hörgései, netán a grandiózus-bombasztikus nagyzenekari, esetleg szintetizátorokkal vastagon megkent, filmzenés hangulatú blokkok mellett a zúzdás-döngölős riffelés is megmaradt. A minőségbe viszont nem lehet belekötni, ez egészen biztos.

Az Omega már az Epica nyolcadik nagylemeze, ráadásul soha azelőtt nem telt el ilyen hosszú átfutás – öt teljes év! – két albumuk között. Ezek után nyilván nem lett volna támadhatatlan, ha valami alapjáratos cuccal jelentkeznek, és nem is történt így: a 70 perces játékidejű friss mű sok tekintetben a banda eddigi legambíciózusabb munkája, ugyanakkor viszont nem is lehetne ennél epicásabb. Vagyis jóllakatják a tábort, de közben azért arra is ügyeltek, hogy ne váljon önismétlővé a show. A több mint 13 percesre nyúlt Kingdom Of Heaven Pt. 3. – The Antediluvian Universe például úgy szövi össze a banda boszorkánykonyhájában fellelhető összes elemet az álmodozós-dallamos betétektől kezdve a blastbeatekig, hogy közben egy pillanatig sem tűnik korábban elsütött trükkök visszaöklendezésének, ráadásul nem is unja meg az ember. Ez bizony komoly bravúr, akárhogy is nézzük. De nem ez az egyetlen tökéletesen felépített darab az albumon, mert az irgalmatlanul ragadós The Skeleton Key, a Myrath frontemberével, Zaher Zorgatival megerősített, keleties dallamokkal színesített Code Of Life vagy a menetelős Twilight Reverie – The Hypnagogic State egyaránt csúcspontként magaslanak ki már akár első hallásra is, és ehhez nem kell Epica-fannak lenni.

Jansen zenekara tehát tényleg tud dalokat írni, és baromi magabiztosan haladnak előre a saját útjukon. Az Epica ráadásul simán megengedheti magának, hogy ne olcsójánoskodjon, így aztán a kórus igazi kórus, a nagyzenekar pedig igazi nagyzenekar (a Prágai Filharmonikusok). Kertitörpe-faktor persze bőségesen akad, de nem akarom eljátszani a kisujját eltartó, „csakis-a-natgeo-és-a-mezzo-és-fogalmam-sincs-ki-az-a-berkikrisztián"-típusú mű-intellektuell bohócot: valamilyen formában mindnyájunk életének szerves része a giccs, legfeljebb van, aki elismeri, más meg körömszakadtáig tagadni igyekszik. Nincs ezzel semmi probléma, abszolút rendszerben van ez a történet magához képest, meg egyébként is. Emellett a túlzás nélkül baromi jól éneklő Simone is inkább tűnik még ennyi év után is jó fej, rokonszenves hétköznapi csajszinak, mintsem elérhetetlen jégkirálynőnek, ez pedig előadásmódját is áthatja. Vagyis minden a helyén van. Hosszúnak persze hosszú az album, kicsit néhol össze is folyik, de a fanoknak aligha lesz ezzel problémája fél évtizednyi ínség után.

És hogy akkor miért nem vagyok mégis lelkesebb? Mert nekem túlságosan kiszámított és már-már egészségtelenül steril ez az egész. Noha mindig is elismertem a kvalitásaikat és megérdemeltnek tartottam a sikereiket, az első perctől fogva úgy éreztem magam az Epica zenéje hallatán, mintha fehér köpenyben állnék egy laboratórium közepén, ahol baromira vigyázni kell, nehogy leverjek valamit, vagy urambocsá' akár egy hangos szót is kiejtsek a számon. A csapat közben rengeteget fejlődött, egyre inkább tökélyre fejlesztették a maguk stílusát, és – a kurvaanyázó kommentek elébe menve – nem győzöm eléggé hangsúlyozni: a zene igényességéhez, minőségéhez jottányi kétség sem férhet. A fenti benyomásom azonban semennyit sem változott a 2000-es évek eleje, a zenekar felbukkanása óta. Patikamérlegen kiadagolt összetevőkből is lehet jó dalokat írni, szó se róla, de a már említett Within Temptation például ezzel együtt is jóval több természetességet, ha úgy tetszik, koszt, rock'n'rollt őriz a zenéjében ma is, akármennyire ostobán néz ez ki leírva. Az Epicából mindez totálisan hiányzik, ők a teljes csíramentességet tűzték ki célul, és tartják is magukat ehhez. Emiatt aztán érzelmileg soha nem tudtak megérinteni a legkisebb mértékben sem. Most sincs ez másképp, és vélhetően már így is marad a dolog.

A zenei oldal simán megér egy kilencest, de a fentiek miatt nekem szubjektíven biztosan nem több ötnél a műsor élvezeti értéke – az átlagolva pont egy hetes. De ha kedveled őket, természetesen ne foglalkozz velem: a zenekar hívei számára az Omega akár Markék eddigi csúcsműve is lehet.

Az Epica 2022. január 13-án ismét Budapesten koncertezik, ezúttal az Apocalyptica társaságában. Részletek itt.