Egészen szürreális 2020-ban új Evildead-lemezt hallgatni, de ebben az évben tényleg bármi megtörténhet, és ez legalább pozitív fejlemény a nyakunkba zúduló foscunami közepette, szóval örüljünk. A Los Angeles-i csapat aktuális felállásában ráadásul csupa régi arcot találunk: a gitáros/főnök Juan Garcia (lásd még Agent Steel, Body Count) mellé felsorakozott Albert Gonzales gitáros, Rob Alaniz dobos, Phil Flores énekes és Karlos Medina basszer egyaránt játszott a bandában a klasszikus időkben. Amik persze nem ma voltak, hiszen a zenekar második és egyben utolsó nagylemeze, a The Underworld 1991-ben jelent meg...

A klasszikus thrash-vonalat a crossoveresebb félteke felől megközelítő Evildead a maga idejében sem számított különösebben népszerű vagy megkerülhetetlen színvonalú bandának, de azért bőven ott voltak a jól hallgatható, szerethető alakulatok között. Jó hír, hogy ennyi év után a zenekar nem akart nagy megújulást produkálni, és pontosan azt nyújtják, amit a maroknyi nosztalgiázó rajongó vár tőlük. E törekvéseket egyébként már a legendás Ed Repka old school borítója is tökéletesen tükrözi, rajta a jellegzetes gonosz vénember kabalafigurájával, aki ezúttal nem a tengerparton héderel, és nem is a tőzsdei híreket bújja, hanem a mai közhangulatnak megfelelően Molotov-koktélokkal megy a rohamrendőröknek. Maga a lemez pedig pontosan olyan, mint amilyennek a frontkép alapján gondolod.

Vagyis az Evildead kis túlzással annyit változott, amennyiben többet tud a 2020-as stúdiótechnika az 1991-esnél. Mai erővel, de hagyományőrző módon dörren meg az album – a Repkához hasonlóan veterán Bill Metoyer felügyelte a munkálatokat –, a gitárok és a dobok nyilván karcosabbak, teltebbek, de fílingre nincs lényegi eltérés. Maga a zene pedig totális thrash/crossover-attakot hoz a '80-as és '90-es évek fordulójának sztenderdjei szerint. A csapat fineszes, feszes, groove-osan thrashes riffelése, hibbant szólómunkája éppúgy a helyén van, mint a csordavokálok, és Flores agresszív, kissé fojtott szóköpködése sem kopott meg az elmúlt csaknem három évtizedben. Még az olyan számcímek hangulata is a nevezett érát idézi, mint például Greenhouse, Blasphemy Divine vagy éppen A.O.P. / War Dance...

A szuperlatívuszokat persze semmi sem indokolja, de ha annak idején szeretted őket, szerintem nem nagyon fogsz csalódni az olyan dalok hallatán, mint a The Descending, a Napoleon Complex, a Without A Cause vagy a Seed Of Doubt. Ugyanakkor nagyon egyértelmű csúcspontokat nem tudok kiemelni, inkább egységesen erős az egészséges játékidejű, deluxe kiadásban is mindössze 38 perces anyag. A hol gyors, hol középgyors, hol kimértebb súlyosságot adagoló nóták között persze megbújnak finomságok is: a Word Of God egyik riffje nyomokban még mintha némi enyhe blackes fűszert is rejtene, a No Difference gonosz zúzdája elé bárdzsesszes bevezetőt kanyarítottak, a bónusz pedig a The B-52's Planet Claire-jének feldolgozása, és nem mondjuk Sabbath, AC/DC vagy Judas, mint egy hasonló formációtól várná az ember. De a United $tate$ Of Anarchy ettől még azért nem a kísérletek, intellektuális megfejtések és meglepetések lemeze, hanem inkább egy nagy szelet marhahús, a hozzá való tepsiben sült krumpli és a melléjük lehúzott két sör zenei megfelelője. Lehet, hogy nem az ilyesmi jelenti a modern gasztronómia csúcsát, de akárhogy is nézzük, baromi jól tud esni. Szóval én a magam részéről bekajáltam az új Evildeadet, és az objektíven reális pontértéket is megtoldom legalább féllel az autentikusság miatt.