Kilenc év bizony még úgy is irgalmatlanul hosszú időnek tűnik, hogy közben a zenekar egyik tagja sem ült a babérjain, de bármilyen ütős anyagokat is tettek le az asztalra különböző formációk és projektek keretében, szerintem egyetérthetünk abban, hogy nagyon itt volt az ideje a tizenegyedik Fates Warning album megjelenésének. Ha a Dream Theater kapcsán a feltöltődés hiányát kértem számon, akkor Jim Matheosék esetében ilyenről természetesen nem beszélhetünk, hiszen a kilenc év nagyját kitevő projektezős időszakot nem számítva is jó másfél-két évet töltöttek el a dalok megírásával és felvételével. Legalábbis ha hihetünk a frontember tavalyi, a fergeteges budapesti koncert kapcsán adott interjújának (és miért ne hihetnénk, Szilvinek csak nem hazudott Ray barátunk), miszerint már akkor az új dalokat bütykölték.

Mindegy is, a lényeg, hogy itt van a Fates, itt van újra, mégpedig csúcsformában! Nagyjából 30 másodpercig tartott, amíg elégedetten hátradőltem a lemez első hallgatásakor, és elkönyvelhettem, hogy itt bizony simán hozzák, sőt, megfejelik az elvárt színvonalat. Pedig azt gondolom, az igazán kiemelkedő szerzemények inkább a lemez második felében bújnak meg, szóval az a bizonyos 30 másodperc végül inkább csak előjátéknak bizonyult.

Baromi nagy közhely, de ezúttal tényleg komolyan gondolom, hogy a zenekar, illetve a zenészek eddigi életművének egyfajta summázata ez a lemez, ugyanis kisebb-nagyobb mértékben megtalálhatók mindazok a különböző jellegzetes elemek, amelyek a banda egyes korszakait, illetve Matheosék ezernyi különböző projektjét jellemezték. Hangulatát és összatását persze elsősorban a „kései" (vagyis immár csaknem tíz évvel ezelőtti) Fates Warning határozza meg leginkább sötét, steril riffjeivel, gyakran közép-, illetve lassabb tempóival (bár jóval riffcentrikusabb formában, mint akár a Disconnecteden, vagy az FWX-en), helyenként az OSI futurisztikus, letisztult világát (Kneel And Obey), máshol a FWX lazább momentumait (Firefly) idézve, de bőven akadnak a korábbi időszakra jellemző komplexebb ritmusképletek, dallamvezetések, és még némi Engine-féle súlyosság is befigyel itt-ott (halld Desire). A Lighthouse pedig egyenesen olyan, mintha az A Pleasant Shade Of Grayről maradt volna le.

Persze nem bújtak ki a bőrükből, hiszen ezek a szerzemények száz százalékosan felismerhető Matheos/Alder darabok, de azért helyenként új színek is jelen vannak, különösen a lemez különösen erős második felében. Ezek közül is kiemelném a szinte sabbathosan/toolosan súlyos Kneel And Obeyt, amely azon túl, hogy Alder szinte a teljes mezőnyt porig alázza benne teljesítményével, összességében is talán a legkülönlegesebb szám az albumon. A legfogósabb dal, amely jó eséllyel pályázik nálam az év nótája címre, az Into The Black címet viseli: kicsit Opeth-izű intrója után egy nem agyonbonyolított, de nagyon hatásos Matheos-vezértémára épít, kifuttatva azt egy alderesen monumentális refrénbe, és a zenekar korábbi időszakait idéző fifikás gitárriffbe, amelyekbe egyszerűen nem lehet belekötni.

Muszáj külön méltatnom Bobby Jarzombek bődületesen erős és fantáziadús teljesítményét. Nagy Zonder-rajongóként is azt kell mondjam – igaz, erről már tavaly, a koncerten is megbizonyosodtam –, hogy egyszerűen tökéletes ember erre a posztra: sokkal többet használja a kétlábdobot, mint elődje, de a jellegzetesen warningos pörgetéseket, szinte jazzesen dinamikus díszítéseket (Into The Black) és a cinek hihetetlenül változatos használatát tekintve abszolút méltó a zenekar hagyományaihoz. Az I Amben még dalszerzőként is részt vett, bár korántsem csak ebben a dalban dob vagy két kategóriát az amúgy sem gyenge nótákon.

A lemez szinte összes dala öt perc körüli tartományban mozog, kivéve a lemezt záró And Yet It Movest, amely viszont tényleg olyan, mintha ebbe az egy dalba próbálták volna (sikerrel) belepréselni a csapat csaknem harminc éves történetét zenei értelemben, és mindezt úgy, hogy a mégis egy tökéletes dalt kapunk tizennégy percben. Egyszerűen hibátlan lezárása ennek a hibátlan lemeznek.

Az első pár hallgatás után én is úgy voltam vele, hogy talán a két évvel ezelőtti Arch / Matheos lemez egy hangyányival még ennél is innovatívabb és változatosabb volt, de néhány hallgatás után a Darkness is ellenkezés nélkül adta meg magát, és most már inkább azt látom, hogy miközben a Sympathetic Resonance egy tündöklő, valóban progresszív mestermű volt, ez egy annál kicsit sötétebb és súlyosabb hangulatú, de inkább dalközpontú lemez, amelyre sokkal inkább rányomja a bélyegét a csapatmunka, és minőségileg semmiképpen nem marad el attól. Nem mennék bele annak az értékelésébe, hogy ez a felállás (újra Arestivel, Jarzombekkel és Veraval) tényleg a zenekar eddigi legerősebbike-e – amiről ők természetesen meg vannak győződve –, de hogy nincs gyenge láncszem, az biztos.

Sokan fanyalogtak a tavalyi aránylag gyengébb termés miatt, hát most tessék, ember legyen a talpán, aki az idei kínálatból épkézláb Top 20-as listát tud majd gyártani. És még csak október van. A lényeg viszont mégiscsak ennyi: a Darkness In A Different Light K.Ö.T.E.L.E.Z.Ő.! (A jövő heti buli nemkülönben.)