Nyolc éve nem adott ki szólólemezt Glenn Hughes, de azért persze nincs szó arról, hogy közben semmit sem csinált volna. Sőt, épp ellenkezőleg, tartotta magát szokásos termékeny tempójához, hiszen három albumot is készített a Black Country Communionnel, meg még egy levezetésnek is tekinthető cuccost a California Breeddel, sőt, a Voodoo Hill is újjáéledt. Ugyan ezeket is szerettem – alapvetően mindent bekajálok, amihez az öregnek köze van, nincs is értelme tagadni ezt –, de azért kifejezetten hiányzott, hogy Glenn végre önállóan is villantson valamit, a Resonate pedig természetesen nem is okoz csalódást. De hát Hughes nem nagyon hibázott, mióta a modern orvostudomány kimosdatta a drogokból, és első újonnani életjelként belesüvöltötte a világba a The KLF dancefloor-világslágerében 1991 legvégén, hogy what time is looooooooooooooooooooooooove (bizony, az ott ő volt, még ha ezzel sokan a mai napig nincsenek is tisztában).

Glenn legutóbbi önálló anyaga, a First Underground Nuclear Kitchen, azaz F.U.N.K. címéhez méltó módon az énekes/basszer funkos-soulos oldalát domborította ki, de azt azért nem mondanám, hogy a hard rockos vonallal szemben, hiszen Hughes alapvetően mindig is Hughes-zenét játszott, amiben alapvetőek a feketezenei hatások is. E játéktéren hangulatfüggő nála, éppen melyik elemek kerülnek túlsúlyba, de a lényeg ettől függetlenül is változatlan. Viszont ha a 2008-as album inkább funkos volt, a Resonate egyértelműen súlyosabb megközelítésű. De ezen sem lepődtem meg, hiszen Glenn évek óta bevallottan rockos korszakát éli.

És ami a lényeg: a Resonate annyira jó hangulatú, lendületes, dalközpontú anyag, hogy csakis ellenállhatatlanként tudom jellemezni. Eleve a nyitás elementáris a nomen est omen Heavy orbitális rockhimnuszával, és Hughes a folytatásban sem spórol a hasonlóan karakteres, energiától duzzadó témákkal. Tényleg szinte mindegyiket ki tudnám emelni a lüktető-csattanó ritmusokra alapított, világbajnok dallamokkal ékesített My Towntól kezdve a visszafogottabb, hipnotikus, harapós basszushangokkal és finom orgonás szőnyegezéssel ellátott Let It Shine-ig, és a funkos-bluesos-játékos, nagyon finom apróságokkal teli Landmines-tól a szokásosan epikus-heroikus, de időben nem túlhúzott Long Time Gone zárásig. És már ebből a felsorolásból is láthatod: noha az alaptónus húzós, lendületes, Glenn azért persze most sem gondolkodott egydimenziósan, kellően változatos is lett az album. A skála a When I Fall vonósokkal is díszített lírájától a Flow súlyosságáig terjed. Utóbbi dal konkrétan annyira masszív és erőteljes, hogy simán helyet kaphatott volna a mester Tony Iommival közös anyagain is.

Hughes hangja természetesen lenyűgöző, tényleg komplett orvosi csoda a faszi, 65 évesen egyszerűen semmilyen biológiai szabály szerint nem szabadna még mindig ennyire jól énekelnie. Basszusjátékát ritkán emelik ki, de én megint megteszem, baromi jellegzetesen nyomja, és szokás szerint jól előtérbe is tolták a hangszert. A társak is szépen dolgoznak a keze alá, legyen szó Søren Andersen gitárosról, Pontus Engborg dobosról vagy Lachlan „Lachy" Doley billentyűsről, sőt, a Heavyben és a Long Time Gone-ban ismét itt van Hughes nagy haverja, Chad Smith is a Red Hot Chili Peppersből. A hangzás is perfekt, természetes, élő hatású, fület gyönyörködtető mélyekkel.

Mint mondtam, Mr. The Voice Of Rock egyetlen gyenge lemezhez sem adta a nevét zenei-egészségügyi feltámadása óta, de az egységesen erős, töltelékmentes Resonate még így is a kiemelkedő szólóteljesítményei közé tartozik. Megkockáztatom, hogy a 21. században született önálló anyagai közül ez a legkerekebb, legerősebb, ráadásul annyira pozitív, életigenlő hangulat árad az egészből, hogy újból és újból elindítom, mert egyszerűen jó kedvem lesz tőle. A pontszám nem is kérdéses, nálam az év egyik legjobb albuma.