Nem sokat mondott nekem a zenekar neve, találomra a borító és alapján valami country hatású southern rockot képzeltem mögé. Tévedtem. A nyitó APB c. nóta nyitó pár másodperce kellemes meglepetésként ért, de sajnos az ének beléptével el is szállt ez az érzés, mert totál leültette az amúgy U2 ízű riffelést.

Ez az a tipikus meghatározhatatlan körvonalakkal bíró rockzene, már a középkor felé ballagó zenészekkel. A U2-n kívül felfedeztem egy csipet 70-es évekbeli pszichedelikusabb áramlatot (Woodstock-vonal), a Seconds c. nóta akár az Eper és vér vagy a Zabriskie Point c. film betétdala is lehetett volna. A Beatles sem hagyta hidegen a zenészeket.

Az album hangzása kristálytiszta, a hangszerelés csodás és a borító is igényes lapozgatnivaló. Gondosan komponált, érdekes világot takaró dalok, de csakis olyanoknak ajánlott a Jubilee, akik szeretik és érzik a 70-es évekre jellemző "virágos" hangulatot.