2023-ban, tizennégy év után távozott a Grave Diggerből a gitáros Axel Ritt, helyét pedig az a Tobias Kersting vette át, akit az európai tradicionális heavy metal rajongói elsősorban az Orden Ogan soraiból ismerhetnek. A Digger-kötődés meg onnan ered nála, hogy tagja annak a Steelhammer zenekarnak is, amit a sírásók főnöke, Chris Boltendahl hozott össze, és eddig egyetlen anyag fűződik a nevükhöz, a Reborn In Flames. Szóval Stefan Arnold dobos 2018-as kilépése után ismét változott a felállás, bemutatkozásuk pedig Bone Collector címmel, január közepén látott napvilágot.

A Grave Digger esetében sokak által hangoztatott közhely, hogy ugyanazt a lemezt adják ki újra és újra. Amellett, hogy kétségtelenül van ebben valami, a helyzet mégsem ennyire egyértelmű. Mert tény ugyan, hogy a csapatnak igen markáns és behatárolt hangzásvilága van, ezen belül azonban igenis vannak jól körülhatárolható korszakok. Egy időben teljesen rákattantak a nagyívű, epikus konceptlemezekre, máskor meg inkább az egyszerűbb megközelítés jellemezte őket, és akkor még nem is beszéltünk a Digger néven 1986-ban kiadott, hard rockos Stronger Than Everről.

Szóval, ha nemcsak felszínesen ismered a bandát, hanem régi követőként tisztában vagy a teljes diszkográfiával, rögtön érteni fogod, mire gondolok akkor, amikor leírom, hogy egyértelműen retrospektív, old school Grave Digger-lemez a Bone Collector. A zenekar alaposan lecsupaszította ezúttal saját hangzását, lenyesegették róla a monumentális megoldásokat, és visszatértek a korai lemezek cicomamentes megközelítéséhez. Baromi jól is szól az anyag, ami egyértelműen fokozza a dalok hatásosságát: mivel a Bone Colectorra felkerült tételek esetében egyértelműen Tobias amúgy kifejezetten elismerésre méltó riffelésére helyezték a hangsúlyt, rengeteget dob a cuccon a horzsoló, erőteljes sound.

Külön öröm az is, hogy ezúttal egyetlen olyan, a vállalhatatlanság határát súroló, szekunder szégyenérzetet keltő szám sem jutott túl a rostán, mint a maga idejében a Zombie Dance vagy a Ten Commandments Of Metal voltak. Ellenben tele van a lemez tényleg fasza dalokkal. A Devil's Serenade például a legfogósabb Digger-himnusz, amit évtizedek óta írtak, de marha jók az olyan, a legkorábbi anyagaikat idéző, abszolút régisulis témák is, mint a Killing Is My Pleasure vagy a The Rich The Poor The Dying. Remek a visszafogottabb tempójú, himnikus Mirror Of Hate, meg a headbanger-mennyország Riders Of Doom és a záró, sötét-súlyos Whispers Of The Damned is, de tulajdonképpen minden egyes darabot kiemelhetnék valamiért.

Mivel a tizenegy tételes, 46 perces lemezanyag bevallottan is egyfajta visszatekintés a régi idők irányába, abszolút öngól viszont az AI-generálta borító, ami amellett, hogy sajnos szemmel láthatóan „műanyag", nem is passzol a zene kézműves, zsigeri karakteréhez. Ezt az egyetlen dolgot leszámítva viszont nincs mibe belekötni a Bone Collector kapcsán, ez itt simán a 2000 utáni Grave Digger egyik legerősebb albuma.