Greg Puciato már a The Dillinger Escape Planben is jóval több volt szimpla üvöltőgépnél, a banda leállása óta eltelt években pedig csak még sokoldalúbbnak tűnik. A nyáron megjelent Mirrorcell az énekes második komplett szólóalbuma, és szintén ezt a képet erősíti. Aki csak a Dillingerből, netán még a Killer Be Killedből ismeri Greget, nagyot nézhet az anyag súlyosan dallamos, atmoszférikus megközelítése hallatán, viszont ezzel együtt is csak ajánlani tudom, mert kifejezetten erősre sikeredett. (Mint ahogy elődje, a 2020-as Child Soldier: Creator Of God is, amire én is csak fáziskéséssel döbbentem rá.)

A főhősről mindig is tudni lehetett, hogy igazi százszázalékos arc, aki vagy mindent beleadva csinál valamit, vagy sehogy. Ez a mániákus jelleg a Mirrorcell dalait is áthatja, pedig a kilenc dal távolról sem arról szól, hogy Greg kiordítja a tüdejét. Összességében inkább még a súlyos jelleg ellenére is merengős, befordulós az album alaptónusa igen erőteljes poszt-grunge-os ízekkel, és ugyan masszívan gitárcentrikus, illetve kisebb mennyiségben nagy üvöltések is bőven akadnak rajta, sokkal inkább érzelmi töltete, lélekcsupaszító jellege miatt súlyos, nem pedig azért, mert izomból leszakítja a fejedet.

Persze senki se higgye, hogy valami nyugis, higgadt atmo-izét kapunk, az album kimondottan zajosan indul az In This Hell You Find Yourself intróval, az elsőként kibontakozó Reality Spiral pedig mindjárt egy masszás, kicsit doomos riffre kanyarított modern rock/metál-téma. A még tökeit el nem veszített Stone Sour repertoárjában épp olyan szépen mutatott volna, mint mondjuk a már megdallamosodott Vision Of Disordernél a 2000-es évek elején – helyből megadja az alaphangulatot a folytatásban érkező, hasonló vonalon betonozó No More Lives To Góval együtt, az igazi padlózás azonban a Never Wanted Thatnél következik. Ez a tökéletesen felépített, gyilkos dallamokkal telepakolt, sötét borulat már inkább a 21. századi Alice In Chainsre hajaz, a keservesen fel-felsíró, kissé new wave-es gitárokkal aládúcolva Greg páratlan atmoszférát teremt fantasztikusan megformált énektémáival. A szimpla, de tökéletes szóló is óriási. A Code Orange-es Reba Meyersszel duettben tolt, hasonló csapásvonalon mozgó, de lendületesebb Lowereddel pedig még erre is sikerül gombot varrni. Itt kábé mintha az Alice In Chains jammelne a Siouxsie And The Banshees-zel, és ahogy nekilendülnek a megvaduló, pengeélen táncoló Rebával, az embert automatikusan magába szippantja a forgószél. Az év egyik nagy dala számomra, nem is kérdés.

A pulzáló-lüktető-elektromos We-ből és a beborult, depresszív, I, Eclipse-ből sem hiányoznak a '80-as évek újhullámos/darkos ízei, utóbbiban viszont legalább ennyire meghatározó az elszállósabb Deftones-vonal is. A Rainbows Underground meg gyakorlatilag tokkal-vonóval mehetne Jerry Cantrellék valamelyik mostani lemezére, méghozzá nemcsak jellege, hanem színvonala által is. A csaknem kilencperces, záró All Waves To Nothing pedig baromi agresszíven indul ugyan, aztán a közepén átfordul valami teljesen másba azokkal a finoman elszállós, kicsit Deftones-ízű énekdallamokkal meg a folyós gitárokkal, és igazi megtisztulást hoz az album végén libabőrös pillanatokkal. Puciato végig megalázóan teljesít, abszolút csúcskategóriás szintet hoz: néhol már-már szinte fölényes, milyen szinten uralja a hangját, tényleg egészen elképesztő kifejezőkészség szorult bele. És akkor a pengeéles intelligenciával megírt szövegekről még nem is beszéltem...

Nem tudom, hányan értesültek erről a szinte fű alatt megjelent albumról, én azonban mindenkinek jó szívvel merem ajánlani, aki kedveli Greget vagy a fenti neveket. De akkor is, ha szívesen hallanál egy kellően erőteljes, energiadús, fogós dalokkal teli, de ragadóssága ellenére is tényleg tartalmas, intellektuális-érzelmes, a lélek legmélyére ásó albumot. Baromi jó cucc.