Furcsán érzékeli az ember az időt, ahogy öregszik, ennek megfelelően számomra egészen zsibbasztó volt most belegondolni a ténybe: mostanra egy év híján ugyanannyi idő telt el a legutóbbi Guns N' Roses-album megjelenése óta, mint amennyi a Chinese Democracyt elválasztotta a „The Spaghetti Incident?"-től. Nem így tűnt, ugye? Persze azóta azért történt egy s más a banda háza táján, példának okáért ismét összecsókolózott az alapfelállás meghatározó hármasa, és lenyomták minden idők egyik legsikeresebb turnéját.
A Gunsnál ugyanakkor még a kétéves világleállást nem számítva is baromi lassan őrölnek a malmok. Jó ideje hallgatjuk már a szólamokat egy esetleges új albumról, ehhez képest egyelőre ezt a két plusz két számos EP-t sikerült kiizzadniuk magukból, pedig tudhatjuk: csak Axlnek minimum két-három komplett albuma porosodik a merevlemezein. Értem én, hogy nem kényszer náluk az új lemez, pláne, hogy a várakozásoknak sem lehet megfelelni ilyen múlttal és ekkora rajongótáborral. De hát azért csak ott motoszkál a fejemben (meg még pár millió rajongóéban szerte a világon), hogy úgy lenne szép és kerek ez a sztori, ha képesek lennének összehozni még minimum egy, a névhez méltó lemezt közösen...
|
megjelenés:
2022 |
|
kiadó:
szerzői kiadás |
|
pontszám:
7 /10 Szerinted hány pont?
|
Az itt szereplő két friss stúdiódal előtörténete ismert és jól dokumentált. A Hard Skool eredeti címe Jackie Chan volt, és a Chinese Democracy idején született, az ABSUЯD pedig valamivel korábbi, és Silkworms címmel rendszeresen szerepelt is a 2000-es évek elejének koncertműsorában. Ezeket a késznek tekinthető számokat dolgozta át most az énekes Slash és Duff segítségével, aztán hadd szóljanak – nekem papíron nem tűnik annyira bonyolultnak ugyanezt megcsinálni mondjuk hat-hét további kész tétellel, aztán mellécsapni még négyet a gitárosnál is hegyekben álló témákból Axl énekével, de hát ismerjük, hogyan tört már bele többször is a bicskája ugyanennek a hármasnak ugyanebbe a '90-es évek első felében. Mindegy, nem akarom mindenáron megideologizálni, mit miért és miért nem, hiszen volt idő, amikor – stílszerűen fogalmazva – már a gondolat is abszurdnak tűnt, hogy valaha közös felvételekben hallhatjuk még ezt a három embert...
A két szám közül egyértelműen a Hard Skool a meggyőzőbb, és pikáns, hogy habár Axl-szerzeményről beszélünk, így, a bongyorfejű jellegzetes ritmusgitározásával felbikázva határozottan Slash Myles Kennedyvel közös szólóbandájának világát idézi a végeredmény hangulata és stílusa. Lendületes, pimasz húzású rock'n'roll, semmi extra igazából, de mondjuk a meglehetősen eseménytelen utolsó két Conspirators-albumon egyértelműen a jobb dalok közé tartozna. Engem elsőre megvettek vele, és azóta sem untam meg. Az ABSUЯD már keményebb dió: ott kísért benne az a bizonyos proto-indusztriális-akármilyen vonal, amivel Axl előszeretettel kísérletezett a 2000-es években, ugyanakkor határozottan jót tett neki a régi koncertfelvételekhez képest Slash játéka. A maga bizarr módján két-három hallgatás után beül a fülbe, de továbbra sem értem, miért ezt dobták ki első friss életjelként tavaly nyáron: nagyon nem tipikus, és összességében nem is kiemelkedő. De hát elég bonyolult feladvány lenne megfejteni a Guns N' Roses észjárását... A két Not In This Lifetime turnés koncertfelvétel közül a Don't Cry semmi extra, eljátsszák és kész, Axl a végére elég meleglevegős és sipákolós, ez annyira nem kellemes így. A You're Crazy akkor már sokkal meggyőzőbb ebben az elektromos és az akusztikus változat közötti átmenetként elővezetett formában.
Én azt mondom, két új szám egészen pontosan két új számmal több a semminél, becsüljük meg, hogy legalább ennyi van. Különösebben amúgy sem érdemes túldimenzionálni ennek az EP-nek a jelentőségét, hiszen egy hivatalosan kizárólag a zenekari honlapról rendelhető, papírtokos CD-ről van szó, ami a maga teljességében, tehát a koncertfelvételekkel együtt még a streaming-felületekre sem került fel. A Hard Skool legyen nyolc pont, az ABSUЯD hat, az élő felvételekre hat és nyolc az osztályzat, az átlagban hét. Várom a teljes albumot, remélhetőleg nem a 2030-as években érkezik majd meg.
Hozzászólások
A zene egyidős az emberiséggel, már a barlanglakó őseink is zenéltek, jellemzően doboltak és énekeltek.
Lépjünk egy nagyot és érkezünk meg oda, amikor megszületett a rockzene. Nem meglepő módon az említett stílushoz hozzátartozik az elektromos gitár. A rockgitáros karakter sajátos helyet foglal el a művészek között, tulajdonképpen neki igazából nem kell lenni sem okosnak, sem szépnek, elég ha jól tud gitározni. Hogy mi a jó gitározás azt a közönség dönti el, ugyanis a zenész olyan ember aki közönség előtt játszik, aki a négy fal közt zenél kizárólag, őt nem lehet zenésznek nevezni.
Nyilván a gitárosok közt is vannak híres és kevésbé híres művészek. Nem véletlen, hogy jellemzően az Amerikai gitárosok tudnak világhírűek lenni, az ok sejthető az USA, gazdaságilag nagyon potens ország épen ezért a médiában erősen jelen tud lenni, kivéve talán Kínában és számos egyéb országban ahol nehéz elképzelni, hogy az Amerikai kultúra van reklámozva.
Érkezünk meg a bejegyzés főszereplőjéhez aki nem más mint Slash. A polgári nevét nem írom le, mert számomra teljesen érdektelen. Tudjuk, hogy Angliában született majd gyerekként az USA ba került ahol végül állampolgárságot kapott épen akkor mikor turnézott egy zenekarral. Slash - re nagyon jellemző, hogy nem tud egy helyben megmaradni, neki állandóan, menni, utazni kell, egyik koncert, a másik után, egyik földrész a másik után jellemzi az életét. Ő ezt tudja és tesz is az ügy érdekében hiszen ha az egyik zenekarral befejezi a világ körüli turnét, akkor rögtön következik másik zenekar.
Slash nem rég ünnepelte a szülinapját, 57 éves. Nyilván, kész, beérett gitáros aki nagy hatással van a zenei világra, legalábbis a rockzenére. Nyilván azért tud még manapság is utazni és koncertezni a világban, mert a közönség igényli a játékát.
Slash -t sok minden nem érdekli, a díjak, flancos gálák számára semmit sem jelentenek, ő csak gitározni akar.
Aranyos dolog, hogy neki is van példaképe aki nem más mint Angns Young az AC DC gitárosa aki már csak életkorából adódóan is még Slashnél is nagyobb elismeréssel rendelkezik a rockzenében. Ez mellet számos örökzöld sláger szerzője, Úgy is illik, ha ez a két ember egy színpadon van akkor Angnus Young - nak kell az előtérben lenni.
Slash re jellemző az improvizáció, ami a művészet csúcsa, őt nem kötik az előre megírt dallamot, sokszor teljesen mást játszik élőben mint lemezen ugyanazon dal esetében.
Slash – nem számos olyan zenéje van amit kötelező megtanulni egy kezdő gitárosnak, a sweet child o mine kezdő dallamait minden rock gitározni tanuló ember próbálja elsajátítani.
A címben szereplő gitáros manapság kevés interjút ad, talán mert sok millió dolláros üzlet egy, egy koncert és már nem teheti meg, hogy azt mondd amit akar. Régebben mikor még szabadabban beszélt, akkor sosem volt rá jellemző a szomorú hangulat, mindig a dolgok jó oldaláról mondott valamit épen úgy mint egy Buddhista szerzetes. Csak az lehetett gond, hogy az interjú közben egy helyben kell ülni.
Slash az ember aki arról híres, hogy szólókat játszik.
Nagyon érdekes, hogy a zene kifejezőbb mit az írott szöveg, nem véletlenül mondják, hogy a zene ott kezdődik ahol a szavak véget érnek, Santana: Európa c szerzeménye jó példa erre, de érdemes megemlíteni Ennió Morricinét is aki szintén sokat mesél a zenével.
Slash is tud mesélni a gitárral, ugyanis a zenész nem csak a kottát játssza el, hanem a saját életét is beleviszi a játékba, ezért van, hogy pl. egy profi Amerikai zenekar hiába zenéli el tökéletesen a 100 tagú Cigány zenekar egyik, másik szerzeményét, még sem érhetnek a közelébe annak, ahogy a 100 tagú zenekar játszik.
Természetesen sok értelme nincs a zenéről elmélkedni a közönség részéről, leginkább élvezni kell, hiszen értünk van, nekünk szól és Kodály szavaival élve: a Zene mindenkié. Sőt manapság már ingyen van javarészt.
Slash egyébként tud blues zenét is játszani nem csak rockzenét. Örvendetes módon mindig hű maradt a zenéhez. Nem lett belőle, színész, vagy celeb. A horror filmek rajongója, szabadidejében próbál az említett műfajú filmeket a tető alá hozni, de ez nála értelemszerűen csak hobbi, a hangsúly azon van, hogy a színpadon zenéljen.
Jelenleg még létezik rockzene, a jövőt senki sem ismeri, de ha lesz közönség akik szeretik a zenét akkor valószínűleg nem humanoid robotok fognak ugrálni a színpadon.
"Motley Crue" lekoppintásával"??!!…. ülj le - egyes
Ott van ő is: D. Izzy néven.
Nem teljes az eredeti szerzői gárdához képest (~1985-1991), de hozzá is tettem, hogy nem lenne reális elvárás és ahogy írtam, sok minden megváltozott. Minden tiszteletem mellett számomra már a Ch.D. is inkább egy Axl & friends lemez.
Nem teljes?
Hard Skool: Axl Rose, Slash, Duff McKagan, Robin Finck, Josh Freese, Tommy Stinson, Paul Tobias
Absurd: Axl Rose, Dizzy Reed, Slash, Duff McKagan.
Hát kell ennél több?