Furcsán érzékeli az ember az időt, ahogy öregszik, ennek megfelelően számomra egészen zsibbasztó volt most belegondolni a ténybe: mostanra egy év híján ugyanannyi idő telt el a legutóbbi Guns N' Roses-album megjelenése óta, mint amennyi a Chinese Democracyt elválasztotta a „The Spaghetti Incident?"-től. Nem így tűnt, ugye? Persze azóta azért történt egy s más a banda háza táján, példának okáért ismét összecsókolózott az alapfelállás meghatározó hármasa, és lenyomták minden idők egyik legsikeresebb turnéját.

A Gunsnál ugyanakkor még a kétéves világleállást nem számítva is baromi lassan őrölnek a malmok. Jó ideje hallgatjuk már a szólamokat egy esetleges új albumról, ehhez képest egyelőre ezt a két plusz két számos EP-t sikerült kiizzadniuk magukból, pedig tudhatjuk: csak Axlnek minimum két-három komplett albuma porosodik a merevlemezein. Értem én, hogy nem kényszer náluk az új lemez, pláne, hogy a várakozásoknak sem lehet megfelelni ilyen múlttal és ekkora rajongótáborral. De hát azért csak ott motoszkál a fejemben (meg még pár millió rajongóéban szerte a világon), hogy úgy lenne szép és kerek ez a sztori, ha képesek lennének összehozni még minimum egy, a névhez méltó lemezt közösen...

Az itt szereplő két friss stúdiódal előtörténete ismert és jól dokumentált. A Hard Skool eredeti címe Jackie Chan volt, és a Chinese Democracy idején született, az ABSUЯD pedig valamivel korábbi, és Silkworms címmel rendszeresen szerepelt is a 2000-es évek elejének koncertműsorában. Ezeket a késznek tekinthető számokat dolgozta át most az énekes Slash és Duff segítségével, aztán hadd szóljanak – nekem papíron nem tűnik annyira bonyolultnak ugyanezt megcsinálni mondjuk hat-hét további kész tétellel, aztán mellécsapni még négyet a gitárosnál is hegyekben álló témákból Axl énekével, de hát ismerjük, hogyan tört már bele többször is a bicskája ugyanennek a hármasnak ugyanebbe a '90-es évek első felében. Mindegy, nem akarom mindenáron megideologizálni, mit miért és miért nem, hiszen volt idő, amikor – stílszerűen fogalmazva – már a gondolat is abszurdnak tűnt, hogy valaha közös felvételekben hallhatjuk még ezt a három embert...

A két szám közül egyértelműen a Hard Skool a meggyőzőbb, és pikáns, hogy habár Axl-szerzeményről beszélünk, így, a bongyorfejű jellegzetes ritmusgitározásával felbikázva határozottan Slash Myles Kennedyvel közös szólóbandájának világát idézi a végeredmény hangulata és stílusa. Lendületes, pimasz húzású rock'n'roll, semmi extra igazából, de mondjuk a meglehetősen eseménytelen utolsó két Conspirators-albumon egyértelműen a jobb dalok közé tartozna. Engem elsőre megvettek vele, és azóta sem untam meg. Az ABSUЯD már keményebb dió: ott kísért benne az a bizonyos proto-indusztriális-akármilyen vonal, amivel Axl előszeretettel kísérletezett a 2000-es években, ugyanakkor határozottan jót tett neki a régi koncertfelvételekhez képest Slash játéka. A maga bizarr módján két-három hallgatás után beül a fülbe, de továbbra sem értem, miért ezt dobták ki első friss életjelként tavaly nyáron: nagyon nem tipikus, és összességében nem is kiemelkedő. De hát elég bonyolult feladvány lenne megfejteni a Guns N' Roses észjárását... A két Not In This Lifetime turnés koncertfelvétel közül a Don't Cry semmi extra, eljátsszák és kész, Axl a végére elég meleglevegős és sipákolós, ez annyira nem kellemes így. A You're Crazy akkor már sokkal meggyőzőbb ebben az elektromos és az akusztikus változat közötti átmenetként elővezetett formában.

Én azt mondom, két új szám egészen pontosan két új számmal több a semminél, becsüljük meg, hogy legalább ennyi van. Különösebben amúgy sem érdemes túldimenzionálni ennek az EP-nek a jelentőségét, hiszen egy hivatalosan kizárólag a zenekari honlapról rendelhető, papírtokos CD-ről van szó, ami a maga teljességében, tehát a koncertfelvételekkel együtt még a streaming-felületekre sem került fel. A Hard Skool legyen nyolc pont, az ABSUЯD hat, az élő felvételekre hat és nyolc az osztályzat, az átlagban hét. Várom a teljes albumot, remélhetőleg nem a 2030-as években érkezik majd meg.