Szereted a habkönnyű dallamokat, amelyek szárnyán a nyári autózás még felszabadultabbá válik? Odáig vagy a fejedbe tuttifrutti ízű rágógumiként beleragadó, édes refrénekért? Szeretnél magadnak és párodnak szerezni egy romantikus estét, amihez andalító és egyben érzéki zenét keresel? Vagy egyszerűen csak elkötnél egy tankot, és véget vetnél ennek a degenerált evolúciós zsákutcának, amit emberiségnek nevezünk? Nos, ha a lábadban az utóbbihoz érzed épp a boogie-t, akkor jó helyen jársz, a Gutted negyedik albuma sem vezetéshez, sem pedig bugyinedvesítéshez nem ajánlott, fajunk blastbeattel átszőtt rekviemjeként viszont hatásos hallgatnivaló.

A székesfehérvári csapat előző lemezeivel már foglalkoztunk a Shock! hasábjain, szóval régi jó simerősünk a zenekar, és az új mű voltaképp nem is mutat fel sok újat a korábbiakhoz képest. Egy elsőre szembeszökő különbség azért mégis akad: a Martyr Creation intróval és outróval együtt épp hogy megüti a harminc percet, vagyis a debüt óta ez a banda legrövidebb albuma, ami persze még így is roppant tömény, pusztítási faktorban mérve valahol a Horgonyos és a szuhai házipálinka közé lőhető be. Őszintén szólva én le is hagytam volna a másfél perces intrót, a Cosmos Of Humans ugyanis olyan zajfallal indít, aminél hatásosabb nyitány nem létezik egy brutal death metal anyagnál. A zenében egyébként nincs nagy változás nincs, Sándor Tamás olyan elszántsággal csépel és aprít, mintha nem lenne holnap, Drótos Gábor puritán, old school riffjei veszett kutyákként mardossák egymást, Hajnali Sándor pedig a floridai death metal sallangmentesebb vonalára jellemző mély hörgéssel ecseteli nem túl hippis gondolatait a világunkról.

Tördelt, trillázós alapokra épült a False Happiness, ahol jéghideg lávaként szabadul el a világvége, amire végül a klasszikus deathes szóló teszi fel a koronát. Már volt róla szó, hogy a csapat zeneileg nem a legváltozatosabb, és bár a vaskalaposabb rajongók épp ezt várják el, azért még a világ legjobb témái ellenére is unalmassá válik egy idő után minden hasonszőrű próbálkozás. A Martyr Creation legnagyobb hibájának azt érzem, hogy túl kapkodós a zene, mintha a tagok minél gyorsabban túl akarnának lenni az egészen. Holott ez nyilván nem így van, elég csak meghallgatni a Consuming Life-ba belepakolt kiváló gitármunkát. A probléma inkább az, hogy sok érdekes ötlet nem kap elég teret a kibontakozáshoz, és a korgó gyomorral vagyok kénytelen egyik dalról a másikra átballagni. Visszafogottabb tempókból is elbírt volna az album többet, a Deeper Than Hell baromi erős lett morózusan vészterhes hangulatával, ebből kellett volna még néhány. A rutniszagúbb Fades Away tornádószerű tombolásában egy sztrávendég, Vörös Attila bukkan fel, míg az Into Oblivionban a Gutted Attila fétisének másik áldozata, Csihar Attila dalol egyet, és talán ezért nem is véletlen, hogy a dalban tetten érhető némi Mayhem-íz is.

A Martyr Creation legfőbb baja épp az erőssége: nem vállal kockázatokat, nem akar meglepni, inkább megadja azt, amire számítunk, de épp ezért nem is fog kiemelkedni a mai tömegtermelésből. Ez persze nem baj, biztos vagyok benne, hogy sok csapat magasról tesz az ilyesmire, ők csak némi headbang-táplálékot akarnak nyújtani rajongóiknak. A folyton fanyalgó, a „csinálj jobbat" stigmájától aludni sem tudó újságíró meg hallgasson inkább Babymetalt.