A Los Angeles-i Gypsyhawk második albuma ugyan tavalyi (mi is tudjuk, hogy akad még bőven restanciánk 2012-ből...), de mindenképpen hiba lenne róla nem megemlékezni, a négytagú formáció ugyanis sokkal tapasztaltabb bandákra rácáfoló érettséggel és színvonalon zenél. Már ránézésre is be lehet lőni, nagyjából miben utaznak: Eric Harris énekes/basszeréhez hasonló, végtelenül anakronisztikus bajuszt kizárólag az növeszt, akinek mindene a '70-es évek, és legszívesebben ma is kizárólag az akkori hard rock remekműveket pörgeti otthon, természetesen szigorúan bakeliten. Vagyis újat a Gypsyhawk sem csinál, a Revelry & Resilience album azonban egy bődületes hard rock gyöngyszem. Olyannyira jó, hogy csak nagyon kevés választotta el a tavalyi Top 20-amtól, és nem vagyok benne biztos, hogy utólag nem bánom meg, amiért mégsem furakodott be az első húsz helyezett közé.

A manapság oly divatos retro-hard rockerek többségénél elsődlegesen a Led Zeppelin, a Black Sabbath vagy esetleg a Deep Purple számít a legmeghatározóbb hatásnak, ami teljesen érthető is. Az ilyen kiszámíthatóbb bandákhoz képest a Gypsyhawk mindenképpen senkiföldjén alkot, náluk ugyanis a Thin Lizzy jelenti a fő csapásvonalat. A banda konkrétan totálisan olyan, mint egy állati erőteljes, mai hangzással megdörrenő Thin Lizzy: a riffek, a ritmusok, a védjegyszerű ikertémák egyaránt összekeverhetetlenek, de még Eric énekdallamai hallatán is minduntalan Phil Lynott képe rémlik fel a hallgató szemei előtt. És ami a fő, a zenekar dalai méltók is a Thin Lizzy örökségéhez. Igazság szerint annyira jól zenélnek, hogy szerintem akkor sem fanyaloghatna senki, ha a Revelry & Resilience-et a mai Lizzy – azaz most már Black Star Riders – jelentette volna meg az olyannyira visszafojtott lélegzettel várt visszatérő albumként. És ez bizony nagy szó...

A lemez egyből olyan lendülettel indul az Overloaded dallal, hogy annak hallatán nincs a földön Thin Lizzy fanatikus, aki ne kapná fel egyből a fejét. A lazán húzós tempókra érkező, kakaóval teli riffek és gitárharmóniák a legszebb régi emlékeket idézik, és az is nagyon meggyőző, ahogy Harris halál természetesen hozza a dallamos, de közben lazán dumálós-sztorizós Lynott-féle énekstílust. Hangja kicsit reszelősebb, mint Philé volt, de tökéletesen passzol ehhez a zenéhez, ráadásul a csapat többi tagja is pofátlanul jól zenél. Andrew Packer és Erik Kluiber gitárduóját muszáj külön is méltatnom, a gyilkos riffek mellett ugyanis olyan megadallamos, fütyülhető old school szólópárbajokkal dobják fel a zenét, amilyenekre még ezen a retrós vonalon is kevés példát találunk. A másodikként érkező The Fields tökéletesen összefoglalja a banda lényegét, és az is könnyen megérthető belőle, mitől ennyire működőképes a Gypsyhawk. Felépítését tekintve is tökéletes téma ez hatalmas, fülbemászó dallamokkal és olyan ritmusokkal, amik egyből beültetik a lábadba a bugit, amikor pedig Packer és Kluiber belefekszenek a váltott szólóbetétbe, az ember tényleg minden gondjáról megfeledkezik.

A zenében egyébként nem kizárólag a Thin Lizzy hatása domináns, témák vagy érzés szintjén egy sor másik klasszikus hard rock nagyság is bevillan (az említett The Fieldsben például a KISS Detroit Rock Cityje is elég egyértelműen ott figyel), de a Gypsyhawknak még a kitapintható gyökerek ellenére is sikerült saját arcot adni a régi formuláknak, és meg is lehet ismerni őket. A pattogós Hedgeking, a mézédes, együtténeklős Frostwyrm, a bődületes ősmetal-riffekre épülő Night Songs From The Desert vagy a szintén refrénben erős The Red Wedding tökéletes stílusgyakorlatok. Annyira, hogy a záró Rick Derringer szerzemény, a Johnny Winter és Suzi Quatro által is játszott Rock And Roll Hoochie Koo még kicsit erőtlennek is tűnik utánuk...

A Thin Lizzy alaposan megkönnyítette a saját dolgát a névváltoztatással, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy a most készülő Black Star Riders album jobban sikerül majd a Revelry & Resilience-nél. Ahogy említettem, a lemez hangzása is döbbenetesen jó, így tényleg minden adott ahhoz, hogy új kedvencet avass, amennyiben fogékony vagy az efféle klasszikus hard rock muzsikára. Élőben pedig valami egészen megalázóan jók lehetnek.