A Halestorm mindig is amolyan kettős arculatú zenekarnak tűnt számomra. Egyfelől adott náluk egy egészen elképesztően zseniális énekesnő Lzzy Hale személyében, aki tényleg minden dicséretet megérdemel: ezen a klasszikusabb szabású rockvonalon nagyjából a hajmetal-éra legfantasztikusabb női hangjai, így Sandy Saraya, Janet Gardner, Gigi Hangach, Chrissy Steele és társaik óta nem bukkant fel akkora egyéniség és torok, mint ő, ez tiszta sor. A másik oldalról pedig ott áll mögötte egy zenekar, ahol van egy szintén kiemelkedő dobos Lzzy öccse, Arejay személyében, meg két szürke eminenciás, és a dalaik jelentős része valahogy az istennek sem ér fel az énekesnő adottságaihoz. Így aztán az első két album alapján simán merem magam Lzzy Hale-fannak vallani, a Halestorm mint zenekar esetében azonban visszafogottabban kell nyilatkoznom. Az Into The Wild Life című hármas album kapcsán pedig kissé tanácstalan vagyok, a zenekar ugyanis elég nyilvánvaló váltást eszközölt rajta.

Nyilván senki sem lepődik meg, ha elmondom: az említett iránymódosítás ha nem is radikális, de egyértelmű kommercializálódást takar. Nem mintha a Halestorm ne lett volna eddig is elég befogadható, mert az volt, ám az egyik legavatottabb kezű hard rock-mester, Howard Benson helyett ezúttal a countrysabb vonalon mozgó Jay Joyce producerrel dolgoztak, és ettől maga a megszólalás is más lett. Lzzy persze azonnal felismerhető, a dallamai is nagyon jellegzetesek, de digitálisabb, még inkább a 21. századi amerikai rádiókra hangolt a sound, és emiatt felerősödtek azok a bizonyos korszerű country/popos felhangok is, amelyek manapság egyenes utat jelentenek odaát a csúcsra. Ezek nem feltétlenül direkt hatások – bár ilyen is akad –, inkább nüanszok, apróságok, amiktől elvileg akár azok is közelebb érezhetik magukhoz a bandát, akik leginkább ilyesmiket hallgatnak szívesen. Kissé nonszensznek és elhibázottnak tartom tehát Lzzy azon nyilatkozatait, amelyekben azt ecsetelte, mennyire természetesen, hagyományőrzően vették fel ezeket a dalokat, miközben az Into The Wild Life sokkal kevésbé organikus, sokkal kevésbé rockos megdörrenésű az első két albumuknál... Nem tudom, hogy a Grammy szédítette-e meg a banda hátterében mozgó erőket, netán Lzzyék maguk részegültek meg egy kicsit a sikerektől, de a törekvések teljesen leplezetlenek.

Ezzel önmagában amúgy nem feltétlenül van gond, legfeljebb én nem ezt vártam tőlük. Vagyis összességében tulajdonképpen ugyanazt tudom elmondani erről a lemezről, mint az előző kettőről: adott egy minden skálán maximálisan teljesítő énekesnő, meg mögötte-mellette egy zenekar, akik most is összehoztak pár kiugróan jó nótát és legalább ugyanennyi átlagosabbat. A hangzás miatt viszont a végeredmény ezúttal furcsa öszvér lett. A rockközönség javarészének túl matekos, túl digitális, túl rádiós lesz, a poptábor viszont így is túl rockosnak találja majd ahhoz, hogy folyamatosan ezt hallgassa majd. A nyitó Scream egyből tökéletesen példázza mindezt: Lzzy dallamai egyből működnek, az egyszerre cukros, széteffektezett és dobozszerű megszólalás viszont sokkal inkább elvesz a dalból, mintsem hozzátenne, ráadásul az az igazi, nagy refrén sem érkezik be az istennek se, amire az ember számítana. A második I Am The Fire már sokkal jobb, de ez is nagyobbat ütne kissé hagyományosabb, hard rockosabb hangzásképpel – viszont ahhoz így is túl morózus, hogy a Taylor Swiftért rajongó 12-13 éves kiscsajok a magukénak érezzék.

Innentől egyébként beindulni látszik a lemez, a sabbathos, garázsos riffel induló Sick Individual és a rövid, de nagyon velős Amen egyaránt meggyőző, a Dear Daughter zongorás balladája pedig akár be is indulhat odaát, ha a kiadó is rendesen ráfekszik. Korszerű hangszerelésű poplíráról beszélünk, de Lzzy nagyon odateszi magát benne, és a dallam is erős, a kissé filmzenés, nem várt zárás pedig roppant hangulatos, ezen nincs mit vitatkozni. Viszont nekem a leszbis szövegű New Modern Love sokkal jobban bejön, ha már slágeresdiről beszélünk, sőt, ez a szintén visszafogott, javarészt szintén torzítatlan alapú darab talán egyenesen a lemez legjobbja, rejlik benne valami kifejezett mágia. Lzzy dallamai egyszerűen gúzsba kötik az embert, nincs előlük menekvés.

Ezután azonban egyenletlenné válik a színvonal, és már csak pár momentum ugrik ki a műsorból, ami egyébként is túl hosszúra nyúlik. Hiába zúznak magukhoz képest kimondottan durván a Mayhemben, a szám legjobb esetben is csak közepes, a Joan Jett-szerűen együtténeklős-tapsolós Gonna Get Mine, az I Like It Heavy és a bónusz Jump The Gun rágógumi-rockját pedig ezerszer hallottuk már másoktól, és sajnos ennél sokkal különlegesebb formában is lehetett hozzá szerencsénk. Az akusztikus What Sober Couldn't Say, illetve a deluxe kiadást záró Unapologetic meg simán csak jellegtelenek. Nagyon tetszik viszont a nyugisan induló, roppant hatásos refrénnel ellátott The Reckoning és a dögös Apocalyptic kettőse, sőt, a szintén poposabb Bad Girl's World lírája is, nyilván kitalálod, ki miatt. De amúgy nem akarom elhallgatni a többiek és Joyce érdemeit sem, mert a hangszerelésbe sem lehet belekötni, ízig-vérig profi munkáról beszélünk ebben a dalban is.

Lzzy dallamai miatt nem tagadom, ugyanúgy szívesen elindítom ezt az albumot is, mint az elődeit, viszont a Halestorm az Into The Wild Life-fal sem készítette el a saját magnum opuszát, ráadásul a megszólalás és a megközelítés miatt garantáltan meg is osztják majd a saját táborukat. A végeredmény így is simán hallgatható, és ahogy mondtam, ami jó a lemezről, az tényleg jó. Ha tizenhárom (a deluxe verziót tekintve tizenöt) helyett mondjuk csak kilenc-tíz szám szerepelne itt, szerintem a pontszámom is magasabb lenne.