Annak idején, kölyökkoromban az egyik első kimondottan metal csapat volt számomra a Helloween (az Iron Maiden után rögtön). A két "klasszikus" Keeper lemezt nagyon szerettem, volt rajta jó pár olyan dal, amik azonnal beleragadtak az ember fülébe, elég csupán az I Want Outra gondolni.

Aztán ugyebár Kai kiválása, majd mindenféle jogi kavarások miatt kezdett jelentősen elfáradni a csapat: jött a hülye lemezcímek versenyében biztos dobogós Pink Bubbles lemez, ami ugyan magán viselt Helloweenes stílusjegyeket, de bizony elég laposkásra sikerült, no meg a Chameleon, ahol a fiúk metal-iránytűje elkezdett összevissza pörögni az újabb zenei stílusok mágneses mezőiben.

Andi Derisre meg valahol haragszom is, meg nem is. A Pink Cream 69 az első olyan német banda volt, amin nem lehetett érezni a németséget. Az első három, Andi énekével felvértezett album számomra igazi klasszikus, mégpedig pontosan azért, mert nem hallatszott rajtuk a kocka-németség, a speedelés meg egyéb germán zenei probléma. Erre bumm, belép a Helloweenbe... Ezért kissé rosszallottam, de végül a PC69 is talált egy még jobb énekest, és érdekes módon a Helloween visszatérő lemezei (Master Of The Rings és The Time Of The Oath) is friss hangzással, izmos nótákkal leptek meg, tehát azt mondtam, legyen, talán tényleg ez a váltás lesz a legjobb.

Valahogy aztán mégis elkezdett újra fakulni a szememben a Helloween glóriája, a későbbi lemezek elég sablonos irányba indultak. Valaki azt mondhatta egyszer Michának (aki azóta a csapat teljhatalmú urává nőtte ki magát), hogy a Helloween védjegye a germán sörspeed, és a kukafejű gitáros el is hitte neki. A Dark Ride lemez még megcsillantott valamit arról, milyen lenne a Helloween, ha beengedné zenéjébe a modern időket, de Weikath főnök kemény kézzel kipenderítette a csapatból a friss szeleket képviselő tagokat, és a lehető legrosszabb irányba indult el: Nekiállt a "klasszikus időket" felemlegetni, és megalkotta a több évtizedes Keeper albumok folytatását.

A hosszú bevezető azért kellett, hogy elmeséljem, én szerettem a Helloweent, meg akarom is szeretni, tényleg. Csomó minden adott lenne, hogy kölyökkori kedvenceim valami nagyot alkossanak, és így a harmincon túl is meglepjenek, de sajnos az eredmény eléggé más lett. Ahogy beindult az első dal (The King For A 1000 Years), már konyult le a fejem: Egy monologizáló intro után még egész kellemesen indul a dal, akusztikus gitár és Deris mester hangja, amivel ugyebár nincs nagy probléma. A szintin generált mű-operaénekesnő hangminta kábé olyan, mintha a Teccsó vagy Ósan akciós pultjain kis fröccsöntött Tarjákat árulnának, melyek gombnyomásra három beépített dallamot nyenyeregnek, míg szemükben huncutul villog a kis piros LED... Aztán beindul a nóta, ami - ó jaj - tizennégy perc, és olyan sörspeed, hogy még a hab is folyni kezdett a hangfalból. A középtémában van némi kis tik-tik-tik szintivel (hogy a Little Time-ra emlékeztessen mondjuk), meg néha leáll a tempó egy-egy heroikus bridge erejéig, de aztán visszakattan a kétlábdob, és rohanunk tovább.

Van még dögivel trappolás a lemezen, de persze nem feledkeztek meg a klasszikus kíper lemezek óta megszokott "vicces tökfej" számokról sem, mint amilyen például a Dr. Stein volt anno. Most épp Mrs. God-nak hívják a lazább darabot. Annyira nem is vészes, ezúttal azért nem vették annyira poénra a figurát, és a csupán három perces dalban nagyjából minden a helyén van, semmi iszonyatosan erőltetett retrót nem találtam. A másik említésre méltó dal a kettes CD nyitónótája, az Occasion Avenue. Már-már progresszív tétel, persze alapjaiban Helloweenes építőkockákból összerakva, de egész pofásra sikerült a végeredmény.

A Light The Universe hivatott a ballada szerepét betölteni, ráadásul csatasorba állították Candice Night énekesnőt (Blackmore papa felesége és társa a Blackmore's Night projectben ugyebár). A dal amolyan... majdnem jó. Nagyon szép, ráadásul Candice visszafogottan hívogató hangja is szépen csilingel, de valahogy hiányzik az a titkos kis plusz, amitől egy ballada meg tudja tépni a szívemet. Ehhez nem elég a mintaszerűen bontogatott akusztikus kíséret vagy a szép énekhang, kell valami megfoghatatlan, amitől egy ballada elveszti a kötelező jellegét és átváltozik valami lélekhez szóló üzenetté. Hű, de pátoszos voltam...

Szóval, hogy milyen ez a lemez? Tulajdonképpen jó mestermunka, mármint abban a tekintetben, hogy minden dal a helyén van, királyak a szólók, teker a (feszesre editált) kétlábdob szénné van vokálozva, de a balladánál leírtakhoz hasonlóan hiányzik az a bizonyos plusz amitől például annak ideén a Keeper minden erőlködés, editálás, rákészülés és körítés nélkül, "csak úgy magától" klasszikussá érett. Talán ha nem ezen a címen adták volna ki...? Nem tudom. Nagy gondban vagyok a pontozással is, de ha zenei teljesítményt mondjuk tízessel, az elvárások utáni feelingszintet hatossal jutalmazom, akkor végeredményként szerintem egy nyolcas megteszi.