Hasonlóan viszonyulok a mai In Flameshez, mint a Sepulturához: minden tiszteletem az övék, de amekkora kedvenc volt nálam azelőtt a zenekar, annyira nem tudok mit kezdeni a mostani dolgaikkal. Mint ahogy nyilvánvalóan Andreas Kisser is tudna retrós thrash/groove-cuccokat kreálni, ugyanúgy Björn Gelottéék is biztos képesek lennének legyártani a The Jester Race vagy a Reroute To Remain mai megfelelőit, kockázatmentesebbnek is tűnne az ilyesmi, mint mindig valami újba belecsapni, feltérképezetlen ösvényekre tévedni. De nem foglalkoznak a rajongói igényekkel, csak a saját fejük után mennek, és ez így helyes. Viszont ezzel együtt sem tudok lelkesedni az újabb lemezeik iránt... Az utolsó albumuk, ami igazán tetszett, a 2006-os Come Clarity volt. Mielőtt bárki nekem ugrana, természetesen nem retrós cuccokat akarok hallani a bandától, sőt, különösebb elvárásaim sincsenek velük szemben, csak azt szeretném, ha végre megint megmozdítanának bennem valamit. De valahogy nem jön össze a dolog. Amiről egyébként simán lehet, hogy én tehetek, nem pedig ők.

Tulajdonképpen nehéz körülírni, miben is utazik a modernkori In Flames, és már ez is jelzi, hogy a csapat csakis a saját útján halad. Hazugság lenne azt állítani, hogy nincs jelen a zenéjükben a korai éra szellemisége, még ha direktben csak ritkán is rántanak elő olyan melo-death témákat, gitárharmóniákat, amik annak idején az elsődleges védjegyüknek számítottak. A dallamvilág, a megközelítés viszont ezzel együtt is jellegzetes. Ráadásul a Battles határozottan lendületesebb, élettelibb, mint a legutóbbi, tüskés és nehezen hallgatható Siren Charms, amit nekem például azóta sem nagyon akaródzott újra előszednem, hogy kijött, és párszor nekifutottam. Mint mondtam, becsülöm, hogy nem akarnak kiszámíthatóvá válni, de a két évvel ezelőtti lemez idejére már gyakorlatilag minden kiveszett a zenéjükből, amit annak idején szerettem benne. Nos, a Battles esetében kétségtelenül jobb a helyzet, szerethetőbb az összkép, de a régi tüzet azonban most sem érzem fellángolni, legfeljebb (ha fogalmazhatok ilyen hülyén) a parázs kezdett el pislákolni ismét.

Noha továbbra is a késői In Flames stílusjegyei számítanak meghatározónak, felszabadultabban, erőteljesebben hozza magát a banda, mint legutóbb. Továbbra is dallamosabb mezsgyén haladnak, nem is nevezném riffcentrikusnak a lemezt, még úgy sem, hogy a Drained és a The End kettőse amúgy elég nyilvánvalóan idézi meg a régi In Flamest is, itt határozottan old school témák is felütik a fejüket. Sőt, még az amúgy nagyon szellősre, slágeresre vett Like Sand menetelős tempója is védjegyszerű, ráadásul talán itt szerepel az egész anyag legfogósabb, legeltaláltabb kórusa is. Viszont ezzel együtt is gyorsan kiütközik a lemez két fő hiányossága. Az egyik a hangzás, ami nyilván szándékosan lett ilyen, de szerintem totálisan félrevitte a dolgokat. Az új ember, Joe Rickard dobjai ugyanolyan műanyag módon szólnak, mind Daniel Svenssonéi is az előző albumokon, még nagyobb baj azonban, hogy a gitároknak sincs igazi ereje. Értem én, hogy itt most nem ez a lényeg, inkább a dallamokat akarták kihangsúlyozni, de a végeredmény akkor sem sült el jól. A legjobb példa erre a klasszikus death/thrashes aprításokkal is operáló Through My Eyes, ahol az ember szinte szabályosan felordítana, hogy baszki, toljatok már egy kis kakaót azokra a kurva ritmusgitárokra. De nem. Pedig maga a dal amúgy jó, a melodikus refrénnel együtt is. A slágeresebbre szabott Before I Fall szintén hatalmasat üthetne vastagabban, izmosabban megdörrenő hathúrosokkal, így azonban messze nem jön át belőle annyi, mint kellene.

És az egyik hibával szorosan összefügg a másik: a hangzásképben baromira előtérbe tolták Anders Fridént, aki sajnos továbbra sem jó énekes, se kellő hangterjedelme, se karaktere nincs ahhoz, hogy valaha is ki lehessen belőle taposni ennél sokkal többet. Mára megtanult bánni erősen limitált adottságaival, jól is sáfárkodik velük, de a meleg levegő sajnos akkor is örökre meleg levegő marad. Néhol ráadásul elég felemásan próbálják erősíteni vagy elfedni a hiányosságokat, a The End gyerekkórusa (!) például határozottan sok, de az említett Before I Fall szétmázolt vokálhegyeire is felvontam elsőre a szemöldökömet. És néhol tényleg elég magasra törtek most, hallgasd csak meg a szolidan indie-s ízekkel is játszó, Rickard érdekes megközelítésű dobolásával operáló Here Until Forever monumentális kórusát... Nem mondom, hogy rossz lenne például ez a dal, hiszen vérprofi bandáról beszélünk, de nekem a mai napig furcsák és testidegenek náluk ezek a húzások.

A lemez második felében egyébként határozottan több a klasszikus In Flames-íz: az Underneath My Skin nyitó gitárjai régi emlékeket idéznek (itt is remek a melodikus refrén), a Save Me a 2000-es évek első felébe repíti vissza a hallgatót (de némi szolidan U2-s gitárpilinckázást ebben is a riffek tetejébe pakoltak), míg a záró Us Against The World megint a melo-deathes irányt vegyíti a mai ízekkel. A hétperces Wallflowerbe is szorultak remek ötletek, köztük szép számmal klasszikus vonalvezetésűek is, viszont a Depeche Mode-hatású elektro-verzék ismét eltérő törekvéseket tükröznek. Bár Dave Gahanék hatását földrengetű újdonságnak azért semmiképpen sem nevezném az In Flames repertoárjában, hiszen már a Whoracle-ön is ott szerepelt az Everything Counts egy faszán elcsípett, göteborgiasra szabott feldolgozása.

Mint a fentiekből is látszik, elég változatos a cucc, egyéni is, zenei is, ugyanakkor kicsit sok a tizennégy dal, és nem is egységes a színvonal. A Siren Charmsnál mindenképpen összeszedettebb, erőteljesebb a Battles, több köze is van a csapat múltjához, mint az előző lemeznek, de világrengető dolgokat azért ezzel együtt sem hallok rajta. Nem igazán nekem szól ma már ez a banda, sőt, azt is nehéz lenne behatárolni, kik kattannak majd rá erre az albumra – Andersék alighanem úgy állnak hozzá, hogy ha nekik tetszik a zene, az már jó, és mint mondtam, ezt a megközelítést csakis díjazni tudom. Szóval maximális tisztelet az In Flames gárdájának a zenészi-dalszerzői hozzáállásért, de nálam egy hetesnél akkor sem ér többet ez az anyag.