Komolyan napokig gondolkodtam azon, hogyan fogalmazzak meg egy újabb lemezkritikát az aktuális In Flames-kiadványról úgy, hogy közben magamhoz is őszinte maradjak, ugyanakkor a még mindig lelkes, röpke húsz év alatt felnőtté vált rajongókat se sértsem meg, de nem igazán sikerült mindenki által tolerálható gondolatokat összegyűjtögetnem. Úgyhogy kedves és igen tisztelt In Flames-rajongó, ha úgy érzed, nyugodtan olvasd tovább te is e sorokat inkább ökölbe szorított kézzel, mintsem véleménynyilvánítás nélkül, meghunyászkodva, mert itt most nem kifejezetten objektív kinyilatkoztatásról lesz szó.

Mindenekelőtt el kell mondanom, miként álltam hozzájuk korábban, illetve jelenleg hol is tartok a zenekarral. Azzal bizonyára nem árulok el sokat, hogy az első öt, abszolút kedvenc lemezt simán a műfaj alapvetései közé sorolom, amelyek kiemelkednek az életműből, mert ezzel többnyire mindenki egyet is ért. Azonban ami az ezredforduló után folyamatosan történik a csapattal, bennem folyamatosan olyan érzést kelt, mintha a teljes alkotási folyamat megrekedt volna a középszerűségben. Persze a világon semmi baj nincs a Reroute To Remainnel, az A Sense Of Purpose-szal vagy akár az eddigi legjobban sikerült újkori anyaggal, a Sounds Of A Playground Fadinggel, mert amellett, hogy rengeteg friss rajongót is bevonzottak velük, még szerethető nótákat is tartalmaztak. A gyermeki lelkesedés, rácsodálkozás viszont úgy fakult ki az évek során, hogy lelkifurdalás nélkül vagyok képes olyan lemezekről is beszélni, amelyekről egy árva hangot sem lennék képes felidézni, pedig aztán az én agyam zenei fiókját sokszor tényleg képtelenség visszatolni a helyére a benne feltorlódott állománytól. A sokak szerint nagyon jól sikerült 2016-os Battles például annyira semmit nem jelentett már a számomra, hogy úgy éreztem, itt az ideje feladni a reményt.

A baj csak az, hogy a zenekarral kapcsolatban is hasonlóképpen érzek: az újabb keletű dalokban nincs már meg az a szikra, az a jellemzően egyedi látásmód és motiváció, ami annyira szerethető volt a korai anyagoknál, amelyeket még mindig nagyon szívesen veszek elő, ha melodikus, svéd death metalt van kedvem hallgatni. Utóbbiakban még lángolt a fiatalság és a lelkesedés tüze, de az sem kizárt, hogy nekem talán Jesper Strömblad korai dalszerzői látásmódja az, ami leginkább hiányzik, és az egykori gitáros hervadása utáni, elektronikával, billentyűvel és metalcore-ral fűszerezett műfajváltás igazából már nem is nekem szólt. Távozása után azért korántsem döntött a feladás mellett a csapat, de a felállás persze azóta sem mondható stabilnak. Jelenleg Tanner Wayne-t találjuk a dobok mögött, és az időközben távozó Peter Iwers basszert is Bryce Paul váltotta le.

Hogy őszinte legyek, a három évvel ezelőtti anyag ismeretében már semmi különösre nem számítottam az I, The Mask meghallgatása előtt, ennek ellenére mégis adtam neki egy esélyt: hátha sikerült ennyi kihagyás után mégis összekapniuk magukat, és egy valóban ütős dalokkal teli lemezt szállítottak le. Az első ismerkedés viszonylag reményteljesen is indult. Tetszett, hogy ezúttal háttérbe szorult Anders Fridén nyafogó önkínzása, valamint az idegesítő, loopokból összeollózott, pluttyogó elektronika, és helyette egy direktebb dalokra fókuszáló megközelítést hallok. Mégis, ahogy többször is lepörgettem a nótákat, valahogy mégsem akart letisztulni a kép. Szinte lépésről lépésre ugyanaz történt most is, mint eddig: a zene jó, sőt, stílusilag egyre inkább szimpatikusabb, de hosszú távon elvész, elszáll a lapos, unalmas és ködös göteborgi síkság felett. Így aztán az új anyag is emlékek nélkül kerül bele az In Flames-sorlemezek egyre gyarapodó könyvtárába.

Pedig a Björn Gelotte / Niclas Engelin gitárduó most is jó dolgokat penget, a hangzás is pöpec, és Anders sem énekelt még talán ennyi és ilyen sok dallamot egyetlen korábbi hangzóanyagon sem. Csak hát utóbbiakkal meg az a baj, hogy nem ülnek bele a fülbe, valamint az „ezeket úgysem tudja élőben elővezetni" típusú szállóige is lassan közhelyszámba megy a frontemberrel kapcsolatban, amellett, hogy igazságtartalommal is bír. A fenti véleményre alapozva dalokat most nem is nagyon vagyok képes kiemelni, egyszerűen mert nem is találtam köztük olyat, ami akár rövid- vagy hosszú távon is kedvencemmé válhat úgy, mint például a Dialogue With The Stars, a Behind Space vagy az Only For The Weak, hogy a Jotun-, Dead God In Me- és Lord Hypnos-féle alapvetéseket már ne is említsem. Esetleg a zúzalék címadó, az I Am Above, a We Will Remember és a Not Alone azok, amiket jóra lehet hallgatni.

A pontszám sem jelent igazából semmit, maximum annyit, hogy a tartalom inkább lefelé kerekítette, a forma viszont felfelé, azonban mindez a lényegen nem sokat változtat: a csomagolás egyre jobb, de a dalok önmagukhoz képest ismét „csak" középszerűek.