Voltaképpen annyi csupán a meglepetés, hogy eddig kellett várni rá: a norvégok a prog death műfajban is iskolát teremtenek. Én pedig ettől hirtelen úgy éreztem magam, mint aki abban a bizonyos iskolában kihagyott egy szemesztert. Némi lelkiismeret furdalással kotortam elő a kristiansandi brigád első két lemezét, hogy megállapítsam, miért is mentünk el eddig egymás mellett? Azt kell mondjam, a jelen produkció egyáltalán nem logikus következménye a múltban lefektetett alapoknak, bár kedvező előjelként azok bőven felfoghatóak. Harmadik albumukon az urak egészen egyszerűen megvalósították azt, ami sokak számára egy teljes karrier során is csupán hiába űzött vad marad: elképzeléseik tökéletes formába öntését.

Bár a csapat soraiban korábban megfordultak a Green Carnation, a Tristania vagy a Blood Red Throne soraiból ismert muzsikusok is, és a stúdióba rendszeresen vendégzenészek tömegével érkeznek, a zenekar kreatív magját minimális változásokkal ugyanaz a néhány, „névtelen" északi arc alkotja immár egy évtizede. Reflektorfényből ma is leginkább csak annyi jut számukra, hogy az általános meglepetésre újabban fellépéseket is vállaló honfitárs legenda, a Solefald velük tölti fel színpadképes társulatát, továbbá előzenekarként némi bemutatkozási lehetőséget is biztosít számukra. Ez az esély persze nem a derült égből érkezett, lévén a Solefald egyik letéteményese, a Borknagarban is érdekelt Lars „Lazare" Nedland testvére, Sindre az In Vain billentyűse. Ezek után Cornelius Jakhelln (a Solefald másik fele) felbukkanása sem meglepetés, de – ahogy mondani szokás – jelenlétükkel csupán emelik az est fényét. A rettenetesen rosszul hangzó In Vain név felett dalszerzői minőségében uralkodó Johnar Håland ugyanis egyszemélyben bizonyítja, hogy létezhetnek még újszerű megközelítések a szélsőségeiben az évek során szépen kifakult extrém metal mezőnyben.

Ez a nóvum jelen esetben nem a részletekben, inkább a témák összeházasításában keresendő. Számos esetben érzek párhuzamot Lazare jégre tett avantgarde projektje, az Age Of Silence dolgaival, részben nyilván a jellegzetes (általam különösebben nem kedvelt) énekhang okán is, de egy erőteljesebb gitáros jelenléttel éppen attól a társulattól vártam volna efféle merész, mégis befogadható megoldásokat. Úgy hírlik, a csapat a korábban megszokottnál jóval több időt áldozott a pre-produkciós szakaszra, és az album túljátszottságtól mentes, gördülékenyen építkező dalszerkezetei ennek egyértelmű bizonyságát adják. Ha jól számolom, a lemezen öten is énekelnek, ami furcsa módon nem terem túlzásokat, ezzel szemben a produkció még az akusztikus, fúvós és vonós hangszerek jelenlétét is vígan megtűri az eredendően roppant súlyú felépítményben. Bár zömmel kimondottan kedvelem a Morbid Angel és az Opeth mindenkori műsorát, az Ænigma frissessége és húzása nevezetteket is elsápaszthatja, a norvégok ugyanis egyértelműen kiléptek az iskolapadból. Gátlásaik pedig alig vannak.

Az In Vain minden bizonnyal rátalált a megfejtésre, a módszerre, amivel saját produkciójukból a legtöbbet hozhatják ki. Mindehhez szükség volt a Jens Bogren (Opeth, Katatonia, Paradise Lost albumok producere) által megteremtett, kifinomultan súlyos hangzásra is, a többit már elvégzik maguk a dalok. Döbbenetesen erős, minden hallgatással egyre jobban beérő album az Ænigma, számomra maximális teljesítmény. Komolyan meg vagyok hatva.

Az In Vain április 10-én Budapesten koncertezik a Solefald és a Vreid társaságában.